Darvas Lóránt et al. (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 5. Régészet, történettudományok (Csíkszereda, 2009)
Történelem - Pál-Antal Sándor: Dr. Endes Miklós, a székely múlt kutatója
Dr. Endes Miklós, a székely múlt kutatója szór kifejti felesége iránti határtalan szeretetét, róla való önzetlen gondoskodást gyakori betegeskedése idején. Kitartott mellette jóban, rosszban, a gondtalan időkben, de a megpróbáltatásokkal tele nehéz pillanatokban is. Boldog házasságukat hamar megpróbáltatások érik. Esküvőjük után egy évre, 1899. november 9-én gyerekük születik, de a kisfiú életképtelennek bizonyult, és másnap meghalt. Ezt a megrázkódtatást neje soha sem tudta kiheverni. Több gyerekük nem született, de nemsokára magukhoz vették Endesné nagybátyjának, Sándor Jánosnak árván maradt két gyerekét, Ernőt, a kisebbiket még 1899-ben, és Józsit, a nagyobbikat 1900-ban, akiknek a gyámjául Endes Miklóst az apjuk felkérte. Endesék felnevelték és iskoláztatták is a két gyereket. Józsi előbb a brassói faipari szakiskolába járt, ahol 1913-ban végzett. Tanulmányait Budapesten folytatta iparművészeti iskolában, ahol 1915-ben végzett. 1917- ben Brassóban, a faipari iskolában segédtanár lett. 1918 őszén felment Budapestre és bekapcsolódott a politikai életbe. 1919-ben egy szegedi küldetés idején tüdőbajban elhunyt. Ernő kertészeti iskola elvégzése után a MÁV kolozsvári egységénél, majd 1917-től annak budapesti igazgatóságánál dolgozott. Mivel tovább akart tanulni, Budapesten előbb magánúton elvégezte a gimnáziumot, majd beiratkozott a műegyetemre. Építészmérnök lett, és fővárosi műszaki tanácsos. 1949-ben 54 éves korában elhunyt. Endes 1913-ban, röviddel kolozsvári ítélőtáblái bíróvá történt kinevezése után, áthelyezést nyert a budapesti királyi ítélőtáblához. Önéletrajzában ezt a változást felesége gyakori gyógykezelésének a megkönnyitése, valamint a nevelt fiúk jobb iskoláztatásának érdekében tette. De minden bizonnyal ki nem mondott komoly érv, a szakmai előhaladás, a jobb érvényesülési lehetőség is közbejátszott döntésének a meghozatalában. Visszatekintve erre a lépésére értékelte kolozsvári működését is. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy volt fölöttese, Fekete Gábor ítélőtáblái elnök, az elbocsátó levélbe „a lelkét tette”. „Ebben - írja Endes - 41 éves koromig való lelkiismeretes munkámat (21 évi közszolgálat) és szaktudásomat elismerte, s elbocsátott Kolozsvárról, hol életem legboldogabb korszaka lezajlott, hol nagy sikereim voltak, hol törekvéseim méltánylást nyertek, hol csak szeretetet és meleget éreztem. A fővárosban más körülmények között, az új munkahelyen nemcsak sikerek, de nem kívánatos megrázkódtatások is érték. „Eljöttem onnan - folytatja a visszaemlékezést - „idegenébe, hol a jó Isten súlyos szenvedéseket mért rám, talán azért, hogy a földön legyenek érdemeim.”7 8 7 Dr. ENDES MIKLÓS: Életem rövid története. Mss. 38. 8 Uo. 261
