Murányi János szerk.: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2007-2008. Humán-és Természettudományok (Csíkszereda, 2008)

TERMÉSZETTUDOMÁNYOK - WANEK FERENC: A Baróti-Brassói-Háromszéki-medencesor széntartalmú pliocén üledékeinek kutatástörténete. II. rész: a XX. század eleje Erich Jekelius monográfiájának megjelenéséig

szerzett HOFFMANN még nagyvonalúbban eltekintett kortársai korábbi, ragyogó rétegtani eredményeitől, amennyiben az idézett IV. (földtan, 27-39. o.) fejezetben úgy fogalmazott, hogy: „Tekintettel a gyakorlati követelményekre, a részletesebb tudományos leírását a geológiai alakulásnak elhagyom, és csakis a geológiai kereteknek ismertetését adom, mégpedig a bányászati megfigyelések szemmel tartásával." Ezt követően pedig, a medencében csak ,pontusi" üledékekről beszélt, leszögezve: „A medence kitöltése tehát, az eddigi nézet szerint a pliocén epocha pontusi emeletében történt." így, látszólag nem került ellentmondásba önmagával, mikor a Kutatás alatt álló szénmedencék (55-59. o.) jellemzésénél ugyanúgy fogalmazott, mint az előbbi kiadásban. Fel sem merült benne, hogy a hídvégi és Székelyudvarhely környéki neogén üledékek kora eltérő lenne (hiszen szerinte mindkettő „pontusi"). Pedig ezt a különbséget kifejezetten hangsúlyozta LŐRENTHEY. Mai tudásunk szerint pedig legkevesebb 7.000.000 év, azaz a pliocén időtartamának kétszerese (!) választja el a két rétegsort egymástól. Mi késztette HOFFMAN Gézát, a székelyföld gazdasági fellendítésének elkötelezett harcosát, (ám földtani fogalomvilágában ódon, sokszor naiv) bányaszakértőt arra, hogy visszatérjen a Baróti-medence üledékei korábbi korbesorolásához? Biztosan nem a saját érvrendszere, legkevésbé HALAVÁTS nézete (melyről aligha tudott), inkább környezetének makacs tekintélytisztelettel átitatott szemlélete, mely nem tudta elfogadni, hogy egy 28 éves „suhanc" (ennyi idős volt LŐRENTHEY Imre 1895-ben, mikor két első - forradalmasító - dolgozata a vidék pliocén képződményeiről megjelent nyomtatásban) eszméivel felforgassa megcsontosodott elképzeléseiket. E provinciális konzervativizmusnak mindmáig élő iskolája van. De azzal, hogy a malakológiai adatok feldolgozásában nem történt előrelépés, nem állt meg az őslénytani érvek sokasodása LŐRENTHEY állításának igaza mellett. Igaz, e korszak a kövült élővilág jelzésében és feldolgozásában a puhatestűeken kívül csak a gerincesek csoportját helyezte előtérbe, amely azonban - ebben az időszakban is - fényes bizonyítékokat szolgált a tárgyalt hegyközi medencesor üledékeinek korát illetően. Osnövénytani adatokról ebben az időben nem sokat regélt az irodalom. Egyetlen fenyőtoboz (Pinus kotschiana (UNGER) TUZSON) illyefalvi előbukkanását jelezte TUZSON János (1913). Az az ismereti szint, melyről a 20. századi gerinces-őslénytani kutatás rajtolhatott, jól rögzítet, hiszen KOCH Antal (1900) összegzése ebben pontos támaszként szolgál. Leltárából kitűnik, hogy a vizsgált területről addig előkerült nagyemlősök egyértelműen késő-pliocén-koriak: Ursus boeckhi SCHLOSSER