Bálint Laura szerk.: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2004. Természettudományok (Csíkszereda, 2004)
Bányapatak völgyének fitocönológiai és florisztikai bemutatása (Gál Lászió)
Bányapatak völgyének növény-földrajzi bemutatása Közép- és Kelet-Európa hegyvidékein - bizonyos tengerszint fölötti magasságban - kiterjedt és összefüggő fenyveserdők zöldellnek. Ezek a fenyveserdők már az északon következő tűlevelű erdőzóna képviselői. Legelterjedtebb fenyőfaj a lucfenyő (Picea abies), alacsonyabb fekvésű területeken a jegenyefenyő (Abies alba), a luczóna felső határán pedig a cirbolya- (Pinus cembra), valamint a vörösfenyő (Larix decidua) a leggyakoribbak. Míg a Harz hegységben 500-1000 m, az Alpokban és a Kárpátokban 8001600 m (délen 1200-1800 m), a Pireneusokban és a Balkánon a fenyveseket 1400-2300 m tengerszint fölötti magasságintervallumban találjuk. A Keleti-Kárpátoknak az Erdélyi-medence felől elhelyezkedő vulkanikus vonulatában található Hargita hegység déli részén lévő Bányapatak összefüggő lucfenyvesei 800 és 1350 m tengerszint fölötti magasságok között terülnek el, alkotnak terjedelmes, komor erdőségeket. A Picea abies széles körű elterjedését az évmilliós alkalmazkodás révén szerzett különleges ökológiai és morfo-fíziológiai tulajdonságai teszik lehetővé. A hővel szemben eléggé igénytelen. Az aránylag nagy tengerszint fölötti magasságok rövid vegetációs periódusa is biztosítja a fejlődéséhez szükséges feltételeket. Különösebb károsodás nélkül is elviseli a hőmérséklet napi és évi nagyfokú ingadozásait. A beért hajtások és a tűlevelek fagyállóak és nagyon alacsony hőmérsékletet is kibírnak (a tűlevelek -3 °C-on is asszimilálnak). Általában két és fél hónapig (június közepétől szeptember elejéig) van szüksége 10 °C fölötti napi átlaghőmérsékletre. Azonban a nyári vegetációs periódusban bekövetkező nagy hőmérséklet-csökkenés károsíthatja a fiatal hajtásokat. A lucfenyő vízigénye igen magas, ezért nem bírja az alacsonyabb térségekben gyakori nyári szárazságot. Ennek tulajdonítható, hogy Stuttgart és Bécs között hiányzik a Duna völgyéből, továbbá a Visztula és a Bug völgyéből. A lucfenyőnek többnyire vízszintesen helyezkedik el a gyökérrendszere, és a talaj felső szintjéből veszi fel a szükséges vízmennyiséget; a sűrű lombkorona viszont visszatartja a csapadék nagy részét, ezért alacsonyabban csak bőségesen csapadékos éghajlatú térségekben őshonos. Az atlanti éghajlat egyenletes, hosszú vegetációs periódusa minden bizonnyal előnyben részesíti a lombhullató fajokat (bükk, gyertyán, tölgyek), és nem kedvez a lucnak, így ez NyugatEurópából nagyrészt hiányzik. Jelen esetben a vizsgálatom tárgyát képező Bányapatak völgyének éghajlata csapadékban gazdag, az évi átlag meghaladja a 900-1000 mm mennyiséget, mely kedvezően befolyásolja a Picea abies fejlődését. Ugyanakkor a lue tűleveleinek szerkezete (a fejlett kutikula, a vastag, fásodott falú epidermisz, az aránylag kis felület és a gazdag klorofilltartalom) nagyon gazdaságos vízháztartást biztosít. Ezzel magyarázható az a jelenség,