Bálint Laura szerk.: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2004. Természettudományok (Csíkszereda, 2004)

Alcsík történeti ökológia szempontú bemutatása az elmúlt két évszázadban, különös tekintettel a nedves élőhelyekre (Jánosi Kincső)

POP nyolc törpenyír-bokrot számolt meg a területen és javasolta védetté nyilvánításukat (1960). Ez a mai napig sem történt meg. Simon és Csatószeg között, a vasút két oldalán, csak foltokban találunk mocsaras területeket. Verebesnél, a megállótól északra 5 ha természetvédelmi terület található: a Csemő-láp. Ennek szomszédságában, délebbre az Égés nevű láp terül el, amely botanikailag szintén igen jelentős, mégsem védett terület. A lápokat a DélHargita lábától lenyúló hordalékkúpok alól előtörő források öntözik. Kék csatavirág (Polemonium coeruleum L.), zergeboglár (Trollius europaeus L.), fekete ribiszke (Ribes nigrum L.), vidrafű (Menyanth.es trifoliata L.), kockás liliom (Fritillaria meleagris L.) és a nagyon ritka lisztes kankalin (Primula farinosa L.) is virít e réteken. Alcsík legnagyobb védett területe a tusnádi Benes tőzeges rétláp (100 ha). LÁSZLÓ GÁBOR a tőzeg vastagságát 3 m-re becsülte (LÁSZLÓ 1915). A láp az 1950-es években megszabadult az emberi beavatkozásoktól. Az 1977-es vízrendezések rossz hatással voltak a lápra. 1987-ben kivágták a törpenyír-bokrokat, elégették őket, a területet pedig rendszeresen kaszálták. 2001-ben újra a régi lápot láthattam: életképes törpenyír-populáció, vidrafű, taréjos pajzsika, sok sásfaj mutatta, hogy a környezetvédők és a helyi lakosság fáradozása nem volt hiábavaló. POP E. a lisztes kankalin egyedüli előfordulási helyeként említi az Újtusnádtól észak-északkeletre elterülő Varsavész nevű eutróf rétlápot (1960). Az előbbiekben említett Égés nevű lápban is van lisztes kankalin. Varsavész flórája hasonló a medence más lápjaihoz. Újtusnádtól délre, az Olt mentén található egy valaha igen nagy botanikai fontossággal bíró terület, a Középpatak-láp. A borvízláp botanikai rezerváció. A szakirodalom ezt a lápot jelöli meg világviszonylatban is a törpenyír legdélibb előfordulási helyének. A mocsári kőtörőnek (Saxifraga hirculus L.) szintén ez a legdélibb előfordulási helye hazánkban (POP 1960). Erről azonban már múlt időben kell beszélnünk. 1986-ban a vízrendezések miatt megváltoztak a terület hidrológiai feltételei. A talajvízszint lecsökkent és a terület száradásnak indult. Kaszálták és nem egyszer fel is égették a lápot. Ma jellegzetes magaskórós társulások, nadálytős társulások uralkodnak, eltűnt a csermely aszat (Cirsium rivulare (Jacq.) Ali.) és a mocsári lednek {Lathyrus paluster L), helyette mocsári aszat (Cirsium plaustre (L.) Scop.), csalán (Urtica dioica L.) és legyezőbajnóca (Filipendula ulmaria (L.) Maxim.) jelentkezett tömegesen. A rókasásos (Carex vulpina L.) a forrástól egyre beljebb szorult, amely szintén a kiszáradást bizonyítja.