Bálint Laura szerk.: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2004. Természettudományok (Csíkszereda, 2004)

Alcsík történeti ökológia szempontú bemutatása az elmúlt két évszázadban, különös tekintettel a nedves élőhelyekre (Jánosi Kincső)

Tájhasználat és tájváltozás 1950-2003 között A kollektivizálás utolsó hajrája, 1961-1962 előtt nem sokan álltak be az alakuló kollektívekbe. 1962-ben azonban egyik napról a másikra az emberek föld és állatok nélkül maradtak. Ami megmaradt, az a ház, a gazdasági épületek, a kerthelyiség és az a bizonyos mennyiségű szántó, nevezetesen 25 ár. 1-2 tehenet is megtarthattak (BlRÓ et al. 1994). 1968-1990 között erőteljes iparosodás és urbanizáció figyelhető meg a vidéken. Számos fafeldolgozó üzem nyílik (Csíkszentsimon, Csíkszentkirály), a bányászat is jelentőssé válik (homok-, kő- és higanybányák). Asványvízpalackozó-üzemek épülnek (Csíkszentkirály, Újtusnád), szeszgyár létesül Csíkszentsimonban. 1948-1980 között Hargita megyében 10%-ról 45%-ra nőtt a városi lakosság aránya. A falun élő emberekre, illetve az ottmaradtakra az önellátás és a várostól való elhatárolódás volt jellemző. Az 1989-es politikai változások után a népesség csak kis hányada tért vissza a mezőgazdasághoz (BlRÓ et al. 1994). Társulások jöttek létre (Tusnád, Újtusnád), amelyek terményben fizetett évi bérlet ellenében művelik a földeket. A gazdálkodás területén a gépek, új eszközök, herbicidek, inszekticidek használata vált elterjedtté. Mégis a jelen eseményei azt mutatják, hogy a szocialista mezőgazdaság korszaka mélyen befolyásolta, de lényegében nem változtatta meg a falusi társadalmat. A tradicionális gazdálkodás szokásrendje csaknem érintetlenül restaurálódott az önálló gazdálkodást folytató kisüzemekben (BlRÓ et al. 1994). Az Alcsíki-medence falvai valaha állattenyésztésre voltak berendezkedve. A kollektivizálás azonban majdnem teljesen felszámolta az állattenyésztést. Manapság a falvak többsége a földből él. Eltűntek a valaha szép ménesek - az első világháború után alig maradt ló Csíkban (KOZÁN 1978) -, a kecskecsordák, és a nagy juhnyájak is. Most burgonya- és búzaföldek uralják a tájat, hiába is keresnénk kender-, len- vagy akár dohánytáblákat. Az 1930-as években még az a tendencia, hogy csak annyit kell elvenni a természettől, amennyire szükség van, a többit óvni kell, hogy az eljövendő nemzedékek is tudjanak gazdálkodni belőle. Az erdő mint emberiesedett környezeti elem jelenik meg (BlRÓ et al. 1994). Sajnos, ma ez nem mondható el. Hiába vannak törvények és ellenőrző szervek, a rendszer mégsem működik hibátlanul. Az emberek könyörtelenül kizsákmányolják a természetet, semmivel sem törődve lopják az erdőt. Néha még a természet is besegít a pusztító „munkába", óriási széldöntéseket, erdőtüzeket okozva (Csíkkozmás és Tusnád között, Nyerges-tető). A múlt tanulságaiból a jelenkor nem tanult. Néhány évtizede, amikor Nyugat-Európában a folyószabályozások által okozott ökonómiai és ökológiai károkat próbálták helyrehozni, nálunk épp akkor szabályozták nagy erővel az Olt még meglévő meandereit. Az 1977-es szabályozások, lecsapolások, csator-