Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

TYÚKOK ÉS TOJÁSOK Az ötvenes évek elején a közellátás, főleg vidéken, akadozott. Még alig lábaltunk ki a „jegyes világból", amikor azt énekeltük: „ . . . cukorjegyet adnék annak a madárnak, dalolja ki nevét a babámnak . . ." Hús sem nagyon volt (tartson magának állatot a vidéki lakos), tojás még annyi sem. Emlékszem, a tojást ügyeskedve igyekeztünk „konzerválni". Volt aki a meszes vízre esküdött, volt aki homokba dugta, mások újságpapírba göngyölték. így próbáltuk meghosszabbítani azt a szezont, amit a tyúkok az őszi hidegek beálltával megszüntettek és csak tavasszal, a növények, rovarok ébredésével indult meg újra a tojástermelés. Ennek megfelelően alakult az ára is. Volt úgy, hogy 3 Ft-ba került egy tojás. Mivel mi afféle ipartelepen laktunk, ahol a piac is nagyon szegényes volt, elhatároztuk otthon, hogy önellátók leszünk. Legalábbis baromfi és tojás szempontjából. Hely az van itt bőven, bogarászhat a csirke, jó ólat kell csináltatni csupán, mert közel az erdő és ott gyakori a róka, görény, nyest-féle és amíg kicsi a csirkeféle, addig még a nagy ragadozó madaraktól is óvni kell. Beszéltünk erről a munkatársainkkal, olajmérnökökkel, geofizikusokkal is, akik mind azt ajánlották, hogy innen a faluból, vagy valamelyik közeli faluból szerezzük be az állományt. Én azonban senkire sem hallgattam. Azt mondtam: „Először tanulmányozni kell ezt a kérdést, nem lehet csak úgy hozzáfogni valamihez." Megvettem a szükséges szakirodalmat. Ebből és e közül is főleg a Báldi-féle baromfitenyésztési könyvből mindent megtudtam. Kitanulmányoztam a tyúkfélék rendszertani helyét, kialakulását, életmódját, tulajdonságait és fajtáit. Megértettem, hogy a szedett-vedett keverékfajtától, különösen télen, amikor a hideg, huzatos ólakba már kora délután elülnek és másnap későn reggel gémberedett tagokkal, fagyott taréjjal kerülnek elő, senki nem várhatja, hogy testsúlyuknak 5-8 %-át kitevő, fehérjedús tojást termeljenek cserébe a néhány szem kukoricáért, áztatott kenyérért, konyhai hulladékért. Megtanultam, milyen betegségek támadják meg őket, hogy előzhető meg az elhullás, milyen oltások vannak, mit mikor kell tenni. Szükség van a megfelelő takarmányra, mely nemcsak árpa, kukorica, hulladék, hanem állati fehérjéből is áll. Beszereztem tehát a Selyemgombolyítóból a selyemhernyó gubójából összegyűjtött, színtiszta állati fehérjét képviselő bábot — néhány zsákkal a mageleségen felül. Megépítettük az ólat és bevezettük a villanyt, a gázt. Temperálni, világítani lehetett az előírás szerint. Mellette magtárfülke is épült. Milyen, fajtával telepítsük be? — vetődött fel a kérdés. Mivel rántani-, sütnivaló csirke inkább akadt eladó, mint tojás, a tojófajta mellett döntöttünk. A rekorder ebből a csoportból a livornói (olasz) más néven leghorn volt. Egyes bajnokai évi 300 tojást meghaladóan termeltek! Kétféle változata volt. A fácán színű, melynek kakasai gyönyörű „zsan-