Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

dártollas" farokkal, szép színekben pompáztak és a tiszta fehér változat vérvörös nagy taréjjal. Mi a fehér változat mellett döntöttünk. Most nézzük a létszámot! A mintegy 35 m

2 területhez 20 tyúkot és két kakast fogunk vásárolni, mert ez egészségügyileg is megfelelő. Az ám, az egészség! A könyvből azt is megtudtam, hogy a Gödöllői Kisállattenyésztő Gazdaságtól olyan növendékállatok, jércék és kakasok vásárolhatók, melyek több, a nálunk szokásosan gyakori baromfibetegség ellen be vannak oltva. Az oltás igazolását az oltóanyagba kevert festőanyag adja. Az állat szárnya alatt a tollat felhajtva piros, kék, zöld, bőr alatti festékpettyek jelzik a tífusz, kolera stb. oltás megtörténtét. Egyébként valamennyi törzskönyvezett állat szárny-bőrredőjébe forintos nagyságú, kerek alumínium lemez van beerősítve, mely tartalmazza a szükséges törzskönyvi adatokat. Ezt még tollasodó csibe korban megkapják és a jelzést megszokják, már észre sem veszik, miként az ember a fülbevalót, a bika vagy a disznó az orrkarikát. Persze, ezeknek az állatoknak darabja az átlag baromfi árának többszörösébe került. Mikor minden elkészült, minden a helyén volt, a gödöllőiekkel leleveleztem az ügyletet, egy szép nyári hajnalon beültünk az autónkba és elmentünk Gödöllőre. Kiválasztottuk a 20 jércét és a 2 kakast és szabályos, szakszerű csomagolásban, a szellőzés és ivóvíz biztosítása mellett hazahoztuk őket a bázakerettyei lakótelepünkre. Mondanom sem kell, nem festettek különösen szépen ezek a jószágok. A jércék soványak voltak, nyakiglábak. Nagy, a magyar ember szemének gusztustalan fehér csüddel, alig látszó, sápadt taréjkával. Szárnyuk tövénél a jelzés aránytalanul nagynak tűnt. A kakasok valamivel jobban néztek ki, de ennek oka csupán a félcentis, vörös taréjkezdemény díszítő jellege volt, egyébként ugyanolyan esetlen, nyurga, halvány jószágok voltak, mint nőivarú társaik. De azt meg kell hagyni, nagyon szelídek, kedvesek voltak. Látszott rajtuk a tudományosan alapozott, szakszerű bánásmód és az, hogy sokat voltak kézben. Könnyedén meg lehetett őket fogni, nem kapálóztak, nem kiabáltak, nem tiltakoztak. Ha utána letette az ember őket, nem rohantak el, hanem kényelmesen elsétáltak, nyugodtan megrázták magukat, rendezték tollruhájukat. Minthogy ugyanolyan ülőrúd-rendszerük, tojófészkük, etetőjük, itatójuk volt, mint szülőhelyükön, ugyanazt az élelmezést kapták, zökkenőmentesen illeszkedtek bele a kerettyei életbe, új környezetükbe. Kezdetben zárva tartottuk őket, csak a dróthálós ablakokat tartottuk nyitva. A barátok, ismerősök, munkatársak kezdetben csodájára jártak Vidosék új szerzeményének, de hamarosan alábbhagyott az érdeklődés. „Mi van ezeken különleges? Ugyanolyanok, mint a többi csirke! Ha nem rondábbak! A mieink sokkal szebbek! Mennyi idősek is ezek!? Ó, a mieinknek már szép piros tarajuk van és sárga a lábuk! Dénes! Titeket aztán alaposan becsaptak ezekkel! Mennyiért vettétek!!? Te jó ég!! Hát ennyi pénzért ötször ennyi és különb csirkét kaphattatok volna! Nahát! Ezek azok a híres leghornok!? Sokkal szebbnek gondoltam volna őket!" Ilyen és hasonló megjegyzéseket kaptunk a baromfiszakértelem fokától függően. Néhány hét után kiengedtük Őket és szabadon, de mindig egy csoportban maradva bogarásztak, szedegettek, legeltek. Mi pedig pontosan követtük a leírások utasításait és a gazdaságtól kapott tanácsokat. Etettük, itattuk, ápoltuk őket. Takarítottuk, fertőtlenítettük lakhelyüket, etetőjüket, itatójukat. Őszre