Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

— Hát aranyos vagy — mondtam és lehajoltam hozzá, megveregettem az oldalát, ő meg alaposan képen nyalt, egyik fülemtől a másikig és hiába egyenesedtem fel törölgetve az arcomat, visszafelé még kétszer felugrott és belenyalt a képembe, annyira belejött az ugrálásba. Visszatérve elmeséltem az esetet. Mindenki nagyon örült. Kinyitottam a verandát, kitódultak a bentiek. — No, megvan az asszony? — Meg-meg! Nem tett benne senki kárt? — Miért, lehet? — Te már nem is tudsz? — Jól van — gondoltam, már nem a mi rovásunkra évődnek. Cézárnak hoztam a szendvicsekről lelopva néhány kolbászdarabot és tenyeremen odanyújtottam neki: „Tisza!" Egy pillanat alatt megette, meglengette farkát és elsomfordált. A vendégek lassan elszéledtek. A hatvan felé járó gyógyszerész házaspár maradt csak még tovább. — Mit gondolsz — mondtam amikor négyesben maradtunk feleségeinkkel az asztal körül — miért nem ezt csinálta Cézár mindjárt, ezt az ugatásos jelzést? — Biztosan nem tudta — mondta Feri bátyám — vagy unta már a figurát. — Próbáljuk ki — mondtam és kimentünk az udvarra — unja-e a kutya? Előparancsoltam és az irodakulcsokat az erdőbe dobtam. — Keresd! Eliramodott és egy perc sem telt bele, szájában a csilingelő kulcstartóval máris előttem ült. — Látod! — mondta Erna néni a feleség. — Tudja is és nem is unja! — Igen ám — bólintott Feri bátyám —, de ha megfigyelted, nem ugyanazt a kulcscsomót dobta el most Dénes. Melyiket is? — Az irodait — mondtam. — No, hallod?! — fordult Feri bácsi a feleségéhez, — másik kulcsokat hozott vissza olyan örömmel Cézár! Varietas delectat! — Igyuk meg a névnapi szentjános-áldást, azaz az utolsó pohár bort — proponálta Erna néni. Felszedelődzködtek, leballagtak a patika felé, ahol laktak. Hosszan néztem utánuk és gépiesen simogattam Cézár fejét.