Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

— Ez tényleg kutya! — így a többiek. Feszült várakozás. Közben a bentiek közül ki akartak egyesek jönni, magyarázni kellett, miért is van bezárva az ajtó. Másokra most jött rá itt kinn a ... az output, azoknak — mivel férfiak — a fák tövét javasoltam. Hosszúnak tűnő 5 perc telt el és a kutya nem jön. Már mindenki értesült a mutatványról és ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenkinek mehetnékje támadt. Kint megindult a csípős élcelődés. — Lacikám, most ugye jó lenne tudni, hogy odabe' mit csinál az asszony? — Mit csinál, mit csinálhat? Vagy inkább vele mit csinálnak? — hangzott a szarkasztikus toldalék. — No, mi lesz? Nem jön a kutya? Elment örökre, megunta, hogy itt produkálnia kellett magát! Én is kezdtem ideges lenni, mert idegesített az a tény, hogy a bentiek mindenáron ki akartak jönni a házból, az udvaron lévőknek meg mindenképpen a házban , lett volna dolguk. Kár volt bezárnom az ajtót, úgy is végre lehetett volna hajtatni ezt a kulcskerestetést. De hát így nagyobb a hatás! De milyen hatás? Mert nicsak, jön vissza Cézár lógó nyelvvel, nyitott szájjal lihegve, tele száraz falevéllel, fűvel. — Ha a kutya szája nyitva van, akkor nem lehet benne a kulcs! — szólalt meg valaki. — Dehogyis! Ennek van zsebe, ott hozza! — így a másik. — Egyszerűen lenyelte, úgy hozza. — Tudjátok, — szólt a harmadik — a farkasok úgy etetik a kölykeiket, hogy telezabálják magukat, azután hordónyi hassal hazaloholnak és ott kiokádják a gyomruk tartalmát a farkastanyán. — No, lesz-e kulcs? Vagy, ha nem, hát kisnyúl? így évődtek vendégeim, miközben a kutya elém ért és leült. Láthatóan fáradt volt, lihegett és szemét nem vette le rólam. — Mi a fenét akarhat? Dicséretet vagy újabb parancsot? — töprengtem. — De miért nem hozta a kulcsokat? Nemegyszer csináltuk már ezt a figurát. Most mit tegyek? Ezt a kutyát megverni nem lehet, mert egyszer ütöttem meg jó fél éve, de két hétig még a közelembe sem jött, hiába hívtam. Próbáljuk még egyszer! Újra elébe tartottam az irodai kulcsokat. „Szimat"! És újra elindult a „keresd" szóra. Hamarosan csaholás, vonításba fúló ugatás verte fel az erdő csendjét, ütemes, dühös ugatás, majd ismét csaholó vonítás. — Mi lehet? — Leemeltem a szögön lógó rúdelemes lámpámat és elindultam az erdőbe a hang irányába. — Jól van! Jó kutya a Cézár! — dicsérő szavakat mondva lépkedtem előre a sűrű aljnövényzet közt. Cézár elémrohant, vidáman forgott körülöttem és előreszaladt, ismét ugatott. Követtem. Éreztem, hogy a nadrágszáram, zoknim tele lett bogánccsal. Nem baj, most megnézem mi van ezzel a kutyával. Még kétszer viszszarohant hozzám, aztán egyszercsak megállt, ugatott és ugrált a levegőben. — Mi ez? — Világítok erre, világítok arra, egyszer csak a fénycsóvában megvillan a kulcscsomó. Himbálódzik egy vékony ágon. Fennakadt. A kutya nem érte el sehogyan.