Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

Már éppen indulni akarnék, amikor érzem, hogy a kutyám mint egy szerelmes nő, hozzám simul, majd dől és úgy ül. Ez az én kutyám valóban szeret engem! De jó érzés is ez! Tulajdonképpen meg akart védeni, én voltam a hibás, hogy nem figyeltem Imre bácsira. Megpöccentem a fejét, kitörő örömmel felugrik és eszeveszetten kezd körülöttem rohangálni. Körbe, nyolcas alakban, cikcakkban és mindig nekem jön, aztán mikor meg akarom fogni, elsiklik mellettem. — Jól van! Megyünk! Fel! — engedelmesen ül a kocsiba, megyünk vissza. Hosszan iszik a verandán és nyugodtan lehever. Bemegyek a szobába, nagy zsongás, vidámság. — Hát veled mi van? — Kikészített a kutyám — válaszoltam és mentem mosdani, átöltözni. Imre bácsi szép fekete bőrzakóján bizony lyukakat vágtak a hatalmas szemfogak. De jó, hogy csak a zakó nyaki-fazonján, mert még rá gondolni is rossz, ha nem ott kapja el tévedésből a Cézár a „tolvajt". — Veszel nekem egy új zakót — így Imre bácsi. — Boldogan — feleltem és komolyan gondoltam. — Miért is ne? Megéri, ha az embernek egy ilyen kutyája van. Sajnos nem ismeri a beosztásokat, a rangokat — folytattam — de majd erre is kiképzem. Kertész Gyurka barátom szerint: „Madarat tolláról, embert kutyájáról lehet megismerni", de ha számításba vesszük azt, ahogy kinéztem amikor a rétről megjöttünk, akkor: „az az igazság, hogy kutyát emberéről! Mert, hogy az asszonynak nem tudsz parancsolni azt értjük és tudjuk, de legalább tartanál olyan kutyát, ahol te vagy az úr!" így évődtek az én rovásomra, ugrattak, de én mit sem törődtem vele. Nem történt baj és nekem van egy pompás kutyám, „aki" szeret engem! Jó éjfél felé járt, amikor szedelőzködött a társaság. A helybeliek hazaszivárogtak, a főnökök a kanizsai vendégházba mentek. Cézár a verandán hevert, ügyet sem vetett rájuk. Parancsot nem kapott, így helyben maradt akkor is, amikor a vezéreket kikísértem. De azért szemmel tartott mindvégig. Mindenki elment. Rendet raktunk, elmosogattunk. — Én is elfáradtam — szóltam — kiülök egy kicsit a verandára a hintaszékbe. Kihoztam a kamrából egy nagy darab lesütött húst (jövő heti reggelink), azt a vágódeszkán felszeleteltem, kivittem, beöntöttem Cézár tányérjába. A kutya ült, nézte, csurgott a nyála, én meg beültem a hintaszékbe. — Tisza! — parancsoltam és lehunytam a szemem, csendben ringatózni kezdtem. Hallgattam az őszi bogár sírását és kutyám elégedett csámcsogását.