Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

A KUTYA MEG A KULCS Névnapom volt. Ősz elején még meleg van, még szép az idő, rengeteg és sokféle gyümölcs, már nem olyan elviselhetetlen a nappali hőség, de még nem hidegek az éjszakák. Rázendít a szarvasbika is, a zalai erdők királya. És a bányásznap is e tájban szokott lenni ünnepségekkel, vidámságokkal, prémiumokkal, kitüntetésekkel. A sok barát, ismerős itt nyüzsög nálunk, vidámak. Jót kívánnak nekem, minden jót. Ki őszintén, ki rutinból, ki hamisságból, de azért én most elhiszem, most el akarom hinni, hogy igazából szívből kapom ezeket a jókívánságokat. Már sötétedett, ettük, ittunk, évődtünk, táncoltunk, meg-megmondogattuk egymásnak, ami fáj. Cézár kutyám ilyenkor úgy el tud tűnni, mint a kámfor, utálja a sok embert. De nem is bánom, itt csak útban volna. Lassan-lassan lecsöndesedett a duhajkodás, itt-ott üldögéltek, beszélgettek az emberek. Új flörtök alakulgattak, egyelőre szelíd, embrionális stádiumban, megindultak a vadászhistóriák, a nyári kalandok elmesélése, no meg az autó. Már volt is néhányuknak. Mit tud, hogy megy, mennyit fogyaszt stb. Horgásztörténetek a soha meg nem fogott óriáshalakról. Szűkebb férfitársaságban a régi kalandokról, a híres nőkről ment a szöveg. Egyszer csak a nagylengyeli főmérnök a kutyákra tereli a szót, hogy neki volt egy ilyen-olyan kutyája, amelyik mindent tudott. Hosszan ecsetelte az illető vizsla tulajdonságait, amikor megunta valaki és közbeszólt: — Szanszkrit szótárt nem írt véletlenül az eb? — nagy röhögés. . . — Hanem tényleg, neked van egy kutyád és hallottam az jól képzett. — Á, fenét! Az csak ahhoz ért, hogy a gazdáját megfuttassa; ott a kutya ám az úr, a múltkor az Őry miniszterhelyettest is majdnem megölte, nem tudtak neki parancsolni. — Volt ilyen is — mormogtam kelletlenül. De csak nem hagyták a témát. — Tényleg, hol van az a kutya? Nem mutatnád meg? — Megmutathatom, ha annyira akarjátok. — Kimentünk az udvarra. — Cézár! Hozzám! — Lassan, sompolyogva került a kiszűrődő lámpa fényébe. Vagy alhatott valahol, vagy nem tetszett neki a helyzet. A tekintete és a féloldalra tartott feje, a lassú ügetése azt kérdezte: „Mi a fenét akarsz gazdi?" — de azért engedelmesen megkerült és bal oldalamon leült, várt. — Jól van — nyugtáztam. — Hát most figyeljetek, mindenki fogjon a markába egy egyforintost és azt majd sorban lerakjuk oda a lépcsőre, felírjuk egy cetlire balról jobbra, melyik kié, hogy el ne felejtsük. Úgy is lett. Hat darab egyforintos sorakozott egymástól 8—10 cm távolságban. A kutya változatlanul ott ült az előző helyen. Nem adtam neki feloldó engedélyt.