Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

meg sem rezdül. Én is hiába parancsolok „hozzám"-ot. Az eb szeme zöldes-véres és nem tágít. — Menjetek be! — kérem a vendégsereget, akik lassan felhúzódnak a verandára. — Imre bátyám megsérültél? — Nem, csak a kabátomat fogja ez a dög! Nem is olyan szelíd! Nem hagyja el a humora: „Engedj el te kutya! Én nagyobb kutya vagyok, mint te!" Megkönnyebbültünk mindannyian. Bemegyek, telefonálok a szállításra a kocsimért. Felhozzák otthagyják a ház előtt. Ez a mentő ötletem támadt, mert tapasztalatból tudtam már, hogy csibészfogásnál, ha begerjed a kutya és elveszik erővel tőle amit fogott, még ösztönösen oda-odakap, és ha eddig nem volt sérülés, akkor most lehet, ha nem vigyázunk. — Cézár! — a kutya rám néz, de nem tágít. — Hozzám! — mozdul, majd mégis marad. Kinyitom a kocsi ajtaját. — Cézár! — rámnéz. — Fel! — és a kutya elengedi a bőrkabátot, boldogan beugrik a kocsiba a helyére, így szoktunk kimenni a mezőbe együtt. Most sem csapom be, elfordítom az indítókulcsot és megyünk. — Mindjárt jövök! — szólok ki az ablakon és gázt adok. Látom Őry Imre bácsi már felállt, nincs semmi baja hál' istennek. De azért a kutyára dühös vagyok. A fenébe is, kellemetlen helyzetbe hozott. Mi lesz, ha megsérült a miniszterhelyettes? Mi lett volna!? Dühösen nyomom a gázt, nyesem a szűk kanyarokat, a kutya jobbra-balra koppan a terepjáróban, mint bogár a gyufaskatulyában. Néha megütheti magát, fel-felszűköl. Aztán egyszercsak ott érzem busa fejét a vállamon, tarkón, fülön nyal. — Hát ez szeret engem! — Megállok egy rétnél, kiszállunk. Elkezdünk önfeledten játszani. Én a földre vágom, ő felpattan, rám ront, földre dönt. Elkapom a torkát, ő a karomat óvatosan, finoman veszi hatalmas agyarai közé, megrántom alóla a lábait, döngve leesik, sikkant egyet és újra rám ront. Bedugom az öklöm a torkába, fuldoklik, öklendezik, kihúzom, vidáman csóválja a farkát és nevet, szavamra röhög ez a dög! Meg akarom fogni, elugrik, leheveredik, odarohanok, elszalad. Megyek a kocsi felé, hátulról rám ugrik, előrebukom, elkapom a nyakán a bőrt, leszorítom a földre, szűköl, de kiszabadul. — Te gazember! Te aranyos gazember! Megöllek! Micsoda kutyám van! — aztán hirtelen végignézek magamon. — Te jó ég! A galambszürke nadrág fűzöld és sárnyomokkal teli a drapp ingem és lemberdzsekem szintén, a könyökénél ez utóbbi kiszakadva. A kezem koszos, valószínűleg az arcom is. — No ezeket nem lehet többé kitisztítani soha! — gondolom és úgy is lett! Cézár előttem ül, hosszú, piros nyelve kinn, liheg. — Gyönyörű ez a hegyesfülű farkasfej! Könnyedén összekoccintom cipősarkaim: „Hozzám!" — adom a vezényszót. Azonnal becsukja a száját, engedelmesen balról megkerül és beül bal oldalamon. Csak ezután kezd ismét ütemesen lihegni. Mozdulatlanul állok, csend van, csak a kutya lihegése hallatszik, nem mozdulok. Jó így, egy pillanatig még maradjunk!