Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)
IV. KI A NAGYOBB KUTYA?
— Hűha! Itt baj lesz — gondoltam és hirtelen eszembe jutott a helyes vezényszó. Szembefordulva a kutyával és összecsapva bokámat: — Cézár! Hozzám! — mondtam és karjelzéssel is nyomatékot adtam a parancsnak. A kutya azonnal felkelt és lassan kelletlenül kikászálódott a kocsiból, engem behúzott farokkal, jobbra-balra tekintgetve megkerült és görnyedten leült a bal oldalamon. Akkor láttam, hogy remeg. — Jól van, jó kutya a Cézár — mondtam és megsimogattam volna a fejét, de elhúzta. Ezután bevittem a lakásba az én szobámba és kijelöltem a helyét az ajtó melletti összekötő szőnyegen és a pórázt odakötöttem a gázcsőhöz. Megmosdottam, átöltözködtem, meguzsonnáztunk és rögtön elindultam a kutyával sétálni. Hadd csodálják meg barátaim, micsoda új szerzeményem van! Be kell vallanom, a kutya engdelmesen jött a bal oldalamon, de siralmas látványt nyújtott. Leszegett fejjel, behúzott farokkal, hátracsapott fülekkel folyton idegesen jobbra-balra tekitve. — Dénes! Mit vettél? Birka ez vagy kecske? — szólt másfél mázsás, kétméteres barátom, amikor szembejött velem. Lehajolt, a kutya hátrahőkölt lelapult és reszketett. — Ne bántsd! — mondtam — Uj helyen van. — Akkor is, a kutya az kutya! Milyen kutya ez? Dühös lettem Pistára is, de egy kicsit a kutyára is, hogy így cserbenhagy. — Hát ez olyan kutya, hogy fél a szamártól — mondtam dühösen. — Menjetek a francba! — mormogta a hústorony és elballagott. Nagy utat tettünk meg az erdőben. Néha megálltam, ő is megállt, szépen jött velem. Leültem néhány rönkre, ő szaglászott, bóklászott, amennyire a hosszú póráz engedte. De nem rángatott sohasem. Elértük a patakot, beleivott. Akkor határoztam el, hogy leveszem a szájkosarat. Levettem és ezt a mozdulatot néhány farkcsóválással jutalmazta. Hosszan ivott a vízből és visszajött hozzám, aki feljebb ültem egy kövön. Már a fülét is hegyezte és nicsak nem remeg. A „hozzám"-ra engedelmesen odasimult a bal lábam elé. — Jól van, jól van — pöcköltem meg a fejét, amit már nem rántott el. Hazafelé menet már szép fülállással, rugalmas farkasléptekkel jött, meg-megjelölt egy-egy fát. Ezt eddig nem tette. Az autóhoz már ismerősként ment, be akart ülni, gondolhatta: „csak vége lesz egyszer ennek a kellemetlen idegenbe szakadásnak és ez a valami, ami őrzi a szagát, majd visszaviszi a társaihoz a főtörzshöz, a többi megszokott tárgyhoz". — No gyere, menjünk be! — Jött engedelmesen. Nyomban lefeküdt a szőnyegre, én ismét odakötöttem a gázcsőhöz, ami mint később kiderült, teljesen felesleges volt, ez a kutya nem akart már sehová sem menni, aludni akart. El is aludt. Én is, fáradtan az örömtől, micsoda kutyám van! Éjszaka szűkölésre ébredek. A kutya szabályosan hasal a szőnyegen és sír. Óvatosan, halkan szólok hozzá, abbahagyja azonnal, de csakhamar újrakezdi. Siratja a régi helyét. Megmondta a főtörzs, úgy is lett, de azt is mondta, hogy nyugtató szavakon túl ne tegyek semmit, főleg ne simogassam. Nem is tettem, de nem is aludtam semmit reggelig. Az sem vigasztalt, hogy a kutya sem aludt egy szemet sem. Reggeli toalett után terepi ruhába öltözve ismét elmentem vele sétálni. Néhány nap szabadságot vettem 8: S
