Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

ki, hogy mindig vele lehessek, ahogy a főkutyás tanácsolta. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne adjak enni neki, jóllehet, ennivalóját már elkészítettük. Sokkal vidámabban jött, a pataknál ivott és fürge léptű társam lett az úton. A zajokra hegyezte a fülét és farkát is szépen S betű alakban, szabályos tartással vitte. Hazaérve már ment a helyére és lefeküdt. Edényeit kivittem a veranda sarkába, oda ahol azután a további 6 évben mindig enni járt. Odahívtam és Cézár nem nyúlt a parizer, főtt marhahús-keverékhez. — Tisza! — parancsoltam rá mire lassan megfontoltan enni kezdett, közben rám-rám nézett. Mindent megevett, hosszan ivott, visszajött, leült bal oldalamon. Boldog voltam. — No, ez már nem fog éhenhalni, legyengülni. Egy hét alatt, amikor mindig együtt voltunk, teljesen összeszoktunk. Már nem kötöttem a gázcsőhöz. Éjszakára levettem a nyakörvet is. Hazatérés után kefével letakarítottam, a bogáncsokat kivettem szőréből. Naponta egyszer rendesen evett, vize mindig volt. Szépen dolgozott már. A fegyelmező gyakorlatokat végrehajtotta, de pórázon. Nem mertem még elengedni, féltem, hogy elmegy. Mikor dolgozni mentem, a kocsival elvittem a fúrótornyokhoz, egyébként az irodámban volt és ugyanúgy viselkedett, mint a főtörzsnél velem. Ha ott voltam, nem törődött senkivel, ha kimentem a szobámból be kellett zárnom az ajtót, ellenkező esetben a belépő kollegákat nem engedte ki. Mindenről szorgalmasan beszámoltam telefonon a főtörzsnek. Harmadik héten azt mondta búcsúzóul: — Vidos elvtárs, ez a kutya már a magáé, most már nyugodt lehet. El is engedheti szabadon. Igaza lett, összenőttünk és gyönyörűséges hat esztendőt töltöttünk együtt, aminek néhány epizódját még elmesélem.