Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

végre nem hajtotta. Ezt mindig követelje meg, különben elkanászodik. A vezényszó és a jelzés pedig mindig ugyanaz legyen. Azonos kiejtéssel, a távolságtól függően, de maximum közepes hangerővel. Ezeknek a fülük sokkal jobb, mint a miénk. Semmi szükség az ordítozásra. És, ha a gyakorlatot nem csinálja meg, vegye pórázra és hajtassa vele végre a vezényszó ismétlésével. Hozzám! — mondta és azt hittem ez egy mondat eleje lesz, de nem, ez már vezényszó volt. A mintegy 25 m-re önfeledten szaglászó kutya azonnal vágtában közelített és parancsnokát balról, hátulról megkerülve, annak bal oldalán leült. Feküdj vezényszóra feküdt, majd parancsra kúszott, ugrott, létrára mászott, helyben maradt háttal, miközben a főtörzs elbújt, megkereste pillanatok alatt. Hevesen dobogott a szívem: „Micsoda kutyám lesz! Csak elfogadjon gazdának!" — nyilait belém a kétség. — A tárgyőrzést, csibészelést magával nem gyakoroljuk, elvégre maga lesz a gazdája, ha igaz. Most bemegyünk az irodámba, ott megcsináljuk a papírokat, azután odaadom a felszerelést, ami az övé volt. Ugye azt is megveszi? Ajánlanám, mert tudja, az a kutyának a ruha. Ismeri, megszokta. Megszokta, a saját testéhez igazította, saját szagával „belakta", mert tudja, a kutya a szagok világában él. Cézárt fektette és parancsot adott a helyben maradásra, mi pedig elindultunk a főépületben lévő iroda felé. A főtörzs hátra sem nézett, lezseren lóbálta a nyalábba szedett hosszú pórázt, időnként csizmaszárára csapott vele. Én hátra-hátra néztem, hogy ugyan mit csinál az én jövendőbeli kutyám? Hát az feküdt a hasán szabályosan és füleit hegyezve, mereven figyelt minket, azaz dehogy minket, csak a főtörzset, hiszen engem azóta, hogy kiengedték, egy pillantásra sem méltatott. A jó 40 m-re lévő főépületi bejáratnál a parancsnok szembefordult a kutyával, magasra tartott karját maga mellé húzva behívta Cézárt. Az azonnal odavágtatott, csak úgy úszott a levegőben, szép bundájának koronaszőrei a légáramlattól hátrasimultak. Pompás látvány volt! Balról megkerülte a főtörzset, aki egy picit megérintette a fejét, amit a kutya kitörő örömmel nyugtázott. Végigmentünk a folyosón, bementünk a főkutyás szobájába, ahol a főtörzs lecsatolta a derékszíját és szolgálati fegyverével, tányérsapkájával együtt a fogasra akasztotta. Nekem az íróasztallal szembeni fotelbe mutatott helyet, ő maga beült az íróasztalhoz. Cézár pedig az íróasztal elé feküdt, de most nem hivatalosan hasmánt, hanem kutyamódra oldalt összegömbölyödve kiflialakba és szép okos fejét a hátsó lábaira fektette. És érdekes módon, mióta lefeküdt le nem vette rólam a nagy sárga szemét. — Nocsak kezdi személyem érdekelni, ez a kutya érez valamit. — A főkutyás matatott a papírok között, azután felállt és azt mondta: — Mindjárt hozom a brosúrákat a kezelési, kiképzési anyagot, a kutya papírjai már itt vannak — mutatott az asztalra, ezzel kiment. Ketten maradtunk hát a kutyával. — Sokszor lesz ez így ezután, ha már az én kutyám leszel — gondoltam. A kutya mozdulatlanul nézett, szeme se rebbent. No — gondoltam — addig megnézem a családfádat, kiféle-miféle szerzet vagy. Felálltam a fotelből, abban a pillanatban halk morgást hallottam. Hát ez nyújtózott vagy mi, biztos azért morgott. Szoktak így tenni a kutyák. Egy lépést tettem az íróasztala felé. A morgás fenyegetővé vált.