Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

III. IRMA, TE ÉDES

ekkora kárt okoz! Mikor tudunk mi kezdő emberek, újra ilyen poharakat vásárol­ni? Legszívesebben megöltem volna a Lalit, ahogy ott ült hetykén, elszántan vi­gyorogva a hokedlin és figyelte, hogyan takarítom fel a törmeléket. — Iszik veled a halál! — kiáltottam — de nem én! Hülyével nem tárgyalok! Befejeztem! — tettem hozzá nyomatékkal. — Igazad van, mint mindig — kiálltotta. Nem iszunk együtt! Tehát nem kell két pohár! Én egyedül fogok csak inni! Te pedig csak nézed, ha egyáltalán ott le­szel a közelemben! — és újból leejtett egy poharat a földre! — Hát ez volt azután ami betette a kaput. Többé már nem jött vissza soha az a hangulat, az a kapcsolat, ami korábban volt kettőnk között. Végül is elváltunk, persze nem csak emiatt. De a gazembernek még mindig megvan az az egy szál pezsgőspohara! Egy másik társasági tag, egy férfi pedig a következő történettel szórakoztatta a társaságot: — Tudjátok, míg az ember fiatal és kezdő, kap egy kis szűk munkaterületet és ott elvégzi a dolgát, azután mehet haza. Minél inkább magasabb beosztásokba ke­rül az ember, annál inkább szaporodnak a vezetői, társadalmi, politikai szférákkal kapcsolatos kötelezettségei. Szó ami szó, a nyolc órai munkaidő kevésnek bizo­nyul mindezek teljesítéséhez. És ez a helyzet később is egyre csak romlik. Mindig akad tennivaló vagy a telepen vagy vidéken — vagy hivatali vagy társadalmi jel­legű —, és ennek következtében az ember egyre többször és egyre későbben ke­rül haza. A feleség pedig indignálódik, féltékeny lesz és nőt szimatol a dolgokban, pedig nőről szó sincs! Az embert hajtja az ambíció, a feladatok megoldásának mikéntje hozza meg a katarzist. Különösen, ha konkrét alkotómunkáról van szó, ahol az egyszerűnek induló kérdés gyakran szerteágazó problémaköteggé dagad. A valódi szórakozásra, hobbira, egyre kevesebb idő jut. Még az egyébként hobbi­nak minősíthető vadászat is tulajdonképpen munka, mert a főnököket kell ellátni, kalauzolni, nekik segédkezni. A vadászatok meg szombat-vasárnap szoktak meg­rendezésre kerülni. — Megyek haza egyszer, két fácánnal gazdagabban, és be akarok lépni az elő­szobába. Hát, zárva van az ajtó, amit csak akkor szoktunk zárni, ha mindketten elmegyünk valahová. Nem volt később, mint úgy éjfél; a kutyák barátságosan elém jöttek, üdvözöltek. Tőlük idegen nem juthat a kertbe, ezért volt felesleges zárnunk a bejárati ajtót. De most zárva van! Miért?! Csengetek. Elő­ször diszkréten a családi jelet tá. . .ti. . .ti. . .ti. . .tá! Semmi nesz belülről. Most már ránehezedek a csengőgombra. Meg is van a hatás. Robaj belülről, majd ki­vágódik a kémlelőablak és a borzas asszonyfejből ezt sziszegi egy hang: — Menj oda, ahol eddig voltál! Ott aludj! Engem ne zaklass! — Ne bolondozz! Először is hoztam két fácánt, másodszor is nincs még olyan késő ... — próbáltam csitítani és felvenni a beszédkapcsolatot felpaprikázott ne­jemmel. — Én nem bolondozok! Nekem elegem volt! Én befejeztem és kész! Ha nem tudsz rendes időben hazajárni, mint más becsületes ember, akkor menj vissza, ahol eddig voltál, nincs szükségem rád! — És az utolsó szavakat már kiáltotta.

Next

/
Thumbnails
Contents