Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

III. IRMA, TE ÉDES

ekkora kárt okoz! Mikor tudunk mi kezdő emberek, újra ilyen poharakat vásárolni? Legszívesebben megöltem volna a Lalit, ahogy ott ült hetykén, elszántan vigyorogva a hokedlin és figyelte, hogyan takarítom fel a törmeléket. — Iszik veled a halál! — kiáltottam — de nem én! Hülyével nem tárgyalok! Befejeztem! — tettem hozzá nyomatékkal. — Igazad van, mint mindig — kiálltotta. Nem iszunk együtt! Tehát nem kell két pohár! Én egyedül fogok csak inni! Te pedig csak nézed, ha egyáltalán ott leszel a közelemben! — és újból leejtett egy poharat a földre! — Hát ez volt azután ami betette a kaput. Többé már nem jött vissza soha az a hangulat, az a kapcsolat, ami korábban volt kettőnk között. Végül is elváltunk, persze nem csak emiatt. De a gazembernek még mindig megvan az az egy szál pezsgőspohara! Egy másik társasági tag, egy férfi pedig a következő történettel szórakoztatta a társaságot: — Tudjátok, míg az ember fiatal és kezdő, kap egy kis szűk munkaterületet és ott elvégzi a dolgát, azután mehet haza. Minél inkább magasabb beosztásokba kerül az ember, annál inkább szaporodnak a vezetői, társadalmi, politikai szférákkal kapcsolatos kötelezettségei. Szó ami szó, a nyolc órai munkaidő kevésnek bizonyul mindezek teljesítéséhez. És ez a helyzet később is egyre csak romlik. Mindig akad tennivaló vagy a telepen vagy vidéken — vagy hivatali vagy társadalmi jellegű —, és ennek következtében az ember egyre többször és egyre későbben kerül haza. A feleség pedig indignálódik, féltékeny lesz és nőt szimatol a dolgokban, pedig nőről szó sincs! Az embert hajtja az ambíció, a feladatok megoldásának mikéntje hozza meg a katarzist. Különösen, ha konkrét alkotómunkáról van szó, ahol az egyszerűnek induló kérdés gyakran szerteágazó problémaköteggé dagad. A valódi szórakozásra, hobbira, egyre kevesebb idő jut. Még az egyébként hobbinak minősíthető vadászat is tulajdonképpen munka, mert a főnököket kell ellátni, kalauzolni, nekik segédkezni. A vadászatok meg szombat-vasárnap szoktak megrendezésre kerülni. — Megyek haza egyszer, két fácánnal gazdagabban, és be akarok lépni az előszobába. Hát, zárva van az ajtó, amit csak akkor szoktunk zárni, ha mindketten elmegyünk valahová. Nem volt később, mint úgy éjfél; a kutyák barátságosan elém jöttek, üdvözöltek. Tőlük idegen nem juthat a kertbe, ezért volt felesleges zárnunk a bejárati ajtót. De most zárva van! Miért?! Csengetek. Először diszkréten a családi jelet tá. . .ti. . .ti. . .ti. . .tá! Semmi nesz belülről. Most már ránehezedek a csengőgombra. Meg is van a hatás. Robaj belülről, majd kivágódik a kémlelőablak és a borzas asszonyfejből ezt sziszegi egy hang: — Menj oda, ahol eddig voltál! Ott aludj! Engem ne zaklass! — Ne bolondozz! Először is hoztam két fácánt, másodszor is nincs még olyan késő ... — próbáltam csitítani és felvenni a beszédkapcsolatot felpaprikázott nejemmel. — Én nem bolondozok! Nekem elegem volt! Én befejeztem és kész! Ha nem tudsz rendes időben hazajárni, mint más becsületes ember, akkor menj vissza, ahol eddig voltál, nincs szükségem rád! — És az utolsó szavakat már kiáltotta.