Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

III. IRMA, TE ÉDES

— Nem akartam botrányt, meg kiabálást éjnek idején, így hát lementem a munkásszállásra és ott egy üres ágyat elfoglalva töltöttem az éjszakát. Tudtam, hogy hiábavaló lett volna, minden további alkudozás, próbálkozás. Nagyon erős volt akkor az én feleségem, hiszen ott volt nálunk az édesanyja, az én anyósom. Az oktatta, oktatgatta az általa ismert századeleji praktikákra a lányát. Olyasmikre, hogy a férfi mind haspók és a gyomrán keresztül lehet dirigálni. No meg a farkánál fogva vezetni. Ha nem érsz el valamit, amit nagyon akarsz, ne feküdj le vele, ne engedd magadhoz, míg nem teljesíti a kívánságodat. Mert ezek a zsivány férfiak erre a két dologra vannak mindig kiéhezve: a kajára, meg a nőre! Ezeket az anyós-szentenciákat már ismertem, gondoltam, most is ezt a terápiát írta elő a leánya, no meg az én számomra. A dolog azonban nem úgy alakult, ahogyan onagyságáék eltervezték, mert én hetekig, majd hónapokig laktam a legényszálláson. Mindig egy-egy munkatársamat küldtem ruhaneműért. Gondoskodtam a kutyákról is, de a házba nem mentem be. Nem hatottak meg az ilyesmik: — No! Gyere már haza! Felejtsük el az egészet! Már nem is haragszom! Mit szólnak hozzá a kollégák, meg az emberek a telepen, hogy te a legényszálláson laksz!? Mit mondjak nekik? Hogy nézzek a szemükbe!? — Nézd! — válaszoltam — ez a te dolgod. Mondd meg nekik, hogy kicsuktál, nem engedtél be, azt üzented, menjek vissza, ahol voltam. Hát most ez megtörtént. Miért akarod visszacsinálni? Jól van így, ahogy van. A terápia egyébként nemcsak hogy nem volt hatásos, de fordítva sült el. Miután elterjedt a helyzetem híre a telepen, egyre-másra kaptam az ebéd és vacsorameghívásokat, és ami addig eszembe sem jutott, megtaláltam a másik dolgot is, másoknál.