Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

III. IRMA, TE ÉDES

— Lesz, ami lesz — mondta — én nem bujkálok tovább! — Nagy erővel visszaszorítottam — mutatja kezével Feri. A futó léptek okozója, ahogy felismertem, egy kutya! Most megkerüli a csalitost, a zaj egyre erősödik és egyszer csak szétnyílik az aljnövényzet. Velünk szemben ott áll szoborszerű mozdulatlanságában egy zsemleszínű magyar vizsla, egyik mellső lábát szabályosan felemelve, mintegy vadat állva ... a kutyám, a Rita! Egy pillanatig farkasszemet néztünk, látom hosszan kilógó vörös nyelvét, foltos szájpadlását, szép fehér fogait, érdeklődőén összeráncolt homlokbőrét, sőt az egyik bőrredőn egy kullancsot is felfedeztem. — Ritaaaü Hozzááámü — hangzik a távolodó vadász hívó parancsa. A kutya megperdült és vágtatva igyekszik vissza, alkalmi gazdájához. Mi meg mozdulatlanul lapulunk tovább. Halljuk a távolodó lépteket. Megúsztuk! De még mindig nem mertünk megmozdulni. Egyszer csak halljuk a kutyát vágtatva újra közeledni. És már ott is volt, felismer, belenyal az arcomba, riszálva csóválja csöppnyi farkát, boldog. „Mehetsz"! adom a parancsot keményen, mert a vadász most már nem hallhatja, és Rita engedelmesen elrohan. Mi is felkerekedtünk aztán, rövid búcsú, újabb időpont fixálás és ahogy szoktuk, te arra én erre — szétváltunk. Hazaérkezvén, hamarosan megjött a vadász is a kutyával. Rita örömtáncot lejtett körülöttem. Elkaptam és hatalmas csókot nyomtam a pofájára. Megmentett! Ez egy mentőkutya! És bár nőstény, mégis van benne férfiszolidaritás — summázta Feri. — Azután — folytatta — miközben homlokáról beolajozás után a kullancsot eltávolítottam arra gondoltam, hogy az is jó dolog, ha az embernek van egy fegyelmezett vadászkutyája, az is jó, hogy jobban szereti a vadászatot, mint a gazdit, de még ennél is jobb ha a vadász nem alapos ember. Én ugyanis meg szoktam vizsgálni azt a helyet, ahová Rita ismételten visszanyargal, mert ott mindig szokott lenni valami, ami érdekes.