Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)
III. IRMA, TE ÉDES
szomszéd falu melletti bükköserdőben egy nagyon belevaló menyecskével. Többször találkoztam már vele, mert találtunk az egyik horhosban egy összehajló, sűrű bokorcsoportot, melynek közepén egy franciaágy nagyságú tisztás kínálta magát az efféle találkozások céljaira. Vastag avar volt az aljzat és csak egy irányból, négykézláb lehetett megközelíteni. A délután igen kellemesen telt — lágyult el a mesélő arca — a madarak énekeltek, a virágillatba kellemes avar és földszag keveredett. Dongtak a méhek. Igazán pompás dolog volt ott elnyúlni a zöld lombsátor alatt. Csak mi ketten voltunk meg a csend. A nagy-nagy csend. Az ilyen csendben a cickányok, erdei pockok motozása is erős zajnak számít. Akiknek meg nem egészen tiszta' a lelkiismeretük, meg-megrezzennek az ilyen zajokra. Mi is fel-felriadtunk időnként, hogy azután megkönnyebbülve, mosolyogva állapíthassuk meg, hogy csak egy kis állatka okozta a zajt. — Egyszer csak ütemes, erőteljes lépések hallatszottak — fogta Ferkó suttogom a hangját, egészen beleélve magát a múltba, — mi hasrafordulva, lélegzetvisszafojtva figyeltünk. Vadászfülem hamarosan megállapította, hogy valami nagyobb, négylábú állat lehet. Csakhamar meg is pillantottuk a fiatal őzbak rőt bundáját, amint meg-megvillant az ágak között. Boldogan összeborultunk. A nap már kezdett leáldozni, bíbor sugaraival bekukucskált a lombsátor alá, ahol mi suttogva arról beszéltünk, hogy ideje lenne már lassan szedelőzködni. Mindig suttogtunk itt kinn a természet lágy ölén, mert a hang messzire terjed az ilyen helyen. Egyszer csak ütemes lépések zörgetik az avart. Egy ember! Még nem látszik hol és milyen, de az biztos, hogy ez csak ember lehet! Tudjátok, az ösvény jóval felettünk, messzebb volt, mi a helyünkről oda nem láthattunk, de abban is biztosak lehettünk, hogy onnan sem lehet ide látni. Feszülten figyeltünk hát. Ilyenkor az ember fülében dobol a vér és a lélegzetvétel is olyannak tűnik mintha kovácsfújtató suhogna. A lépések pedig tovább hangzanak, egyenletesen, sem gyorsabban, sem lassabban. Tehát valaki ott fenn az ösvényen megy. Ha falubeli, aki rövidíti az utat, akkor nincs baj, mert annak célja van. Valahonnan jön és valahová igyekszik. De ha az illető gombászó, esetleg madártojás után bóklászó férfi, asszony, gyerek, akkor már megvan a veszélye annak, hogy benéz a csalitosba, mert az mindkét szempontból indokolt. Mi pedig hason fekve, egymás mellett lapultunk, állunkat a földre szorítva, olyan laposan, ahogy csak tudtunk. Még ilyen szorult helyzetben is elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy egykori gyalogsági kiképzőm, most hogy megdicsérne! Mindig a rejtőzködés oktatása a lapulás, laposkúszás volt a vesszőparipája. Az ellenség mindent'lát — szokta mondani — igyekezzenek eltűnni előle még sík terepen is. Olyan laposak legyenek, mint a préselt virág a templomos öregasszonyok csatos imakönyvében — harsogta egykoron, jót derülvén a saját szellemességén. — Hát mi most aztán igyekeztünk eltűnni és reméltem — mert felemelkedve nem mertem megnézni — : , hogy partnerem is valahogyan sikeresen eltűnteti domborulatait. De jaj! Futó, könnyed léptek és lihegés zaja vegyül az emberléptek hangjai közé, és egyre hangosabban, és egyre közelebb. — A mindenségit — suttogtam. — Én nem bírom tovább! — nyögött fel partnerem és fel akart emelkedni.
