Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)
III. IRMA, TE ÉDES
A MENTŐKUTYA A siófoki szimpóziumon, ahol Józsi a praxikról szóló történetét mesélte, Feri is elmondott egy vele történt sztorit. Az eset nem a gyakornoki időben történt, hanem jóval később, amikor ő már vezető műszaki beosztásban dolgozott. — Nekem nem egy asszony, hanem egy kutya, igaz nőnemű kutya, egy gyönyörű magyar vizsla segített megmenteni a szituációt a botránytól. Tudjátok, volt nekem akkortájt egy engedelmes, szép, vizsla kutyám, úgy hívták, hogy Rita. Szenvedélyes vadász volt, szinte mindent tudott, a vérében volt a fegyelem is, hiszen tanítani alig kellett. És felettébb hasznos! Ezért még a legmegátalkodottabb kutyaellenzők is kérték, hogy hozzam magammal a vadászatokra. Ahol Rita dolgozott, ott nem volt veszendőbe ment, elkallódott fácán vagy nyúl. A parancsokat fenntartás nélkül azonnal teljesítette, jól állta a vadat, kiváló apportírozó volt és a vízbe is szívesen bement a vadért. Nem félt a lövésektől, nem ugrott be időnek előtte, nem csaholt feleslegesen. Egyszóval ideális vadásztárs volt. Mellesleg egyik főfúrómester kenneljéből származott. — Mindezen tulajdonságokkal bizonyára más vadászkutya is rendelkezett — folytatta Feri — de Ritának volt egy olyan speciális sajátossága, ami bizonyára ritkaságszámba ment a vadászebek népes családjában. Az ugyanis, hogy Rita jobban szerette a vadászatot, mint a gazdáját, vagy a kertet ahol lakott. Ez nagyon előnyös tulajdonsága volt. Egyrészt azért, mert kölcsönadhattam a kutyát a vadászbarátoknak, ha éppen nem értem rá vadászni menni, másrészt nem jött ki a gyakorlatból, hódolhatott szenvedélyének. A vadásztársak ismerték a parancsszavakat, és ezek alkalmazása esetén Rita bárkinek szívesen dolgozott. Ha megjelent a háznál egy kolléga vadászruhában és Rita megérezte ruháján a vad szagát, a puskatok, töltényöv, vadásztáska verejtékkel-vérrel átitatott bőrének illatát, majd megőrült az izgalomtól. Rövid farkát hevesen csóválta, körbeugrándozta az illetőt, hozzászaladt, majd vissza hozzám és szűkölt, nyüszített, vinnyogott. Ilyenkor, ha kihoztam a szerelését a nyakörvet és a pórázt, szoborszerűen megállt és tartotta a nyakát a rácsatoláshoz. A „mehetsz" parancsra engedelmesen követte azt, akinek kölcsönadtam. Úgy haladt, annak baloldalán, hogy a póráz nem feszült meg sohasem. Amikor pedig visszahozták a vadászatról, ismét kitörő örömmel üdvözölt, körültáncolt, viháncolt, szűkölt. Nagyon sok nyulat, fácánt, kacsát „betermelt" ily módon, mert a vadászok jutalmul a kutyának no meg a gazdának mindig hoztak a zsákmányból ajándékot. — Történt egyszer — tért a lényegre Ferkó —, hogy még hajnalban ismét kölcsönadtam Ritát egy barátnak. Én nem mentem, mert — úgymond — dolgom akadt. Az igazság pedig az volt, hogy randevúra mentem. Találkám volt a
