Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

III. IRMA, TE ÉDES

Disznó dolog ez valójában, de hát az ember már csak ilyen. A hatalmas termetű, negyvenes, enyhén hízásnak indult, fúrómester már reggel panaszkodott, hogy szerinte valami van a levegőben, légnyomásváltozás, eső, vagy zivatar lesz, mert úgy érzi magát, mint ősszel a légy, olyan gyöngének. Persze ő is megkapta a magáét a munkatársaitól, ahogy az ilyenkor a javakorabeli férfitársaságban szokásos volt, évődtek vele, hogy talán az éjjel túlságosan kifacsarta az asszony, meg hogy a jó csődör vagy megsántul vagy megvakul, meg hogy a mester úrnak most már meg kell elégednie eggyel kevesebb szeretővel. . . Ő is nevetett velük, mert semmi jónak elrontója nem volt, ugratta ő is gyakran a többieket, de most valahogyan nem találta fel magát. Kiadta a munkát, beírta a jelentés-könyvbe szükséges adatokat, átadta a henket a kapcsolónak, szigorúan meghagyva milyen fordulattal és milyen terheléssel fúrjon, azután visszaballagott a fúrómesteri bódéba. Ült és kiverte a víz. Végtelenül gyengének érezte magát, mellkasába iszonyú fájdalom hasított, nyelőcsöve tűzben égett. A motorok és szivattyúk kezelője többször benézett hozzá, érdeklődni, van-e valamire szüksége, de ő mindig bágyadt mosollyal nemet intett a fejével. Tulajdonképpen szégyellte is a gyengeségét, mert erős ember hírében állott, akinek van esze is, hiszen együtt kezdték a munkát a többiekkel, azután őt kiemelték, iskolába küldték és most ő is főnök. Tisztelik, hallgatnak rá, mert valamennyiük munkáját ismeri, maga is el tudja végezni, hiszen csinálta is egykor, és ezen kívül még több mást is tud, amit ők nem. Azokat a mérési-számítási módszereket ott az iskolán sajátította el, ahová a többiek nem jártak. Most meg itt ül a lócán, mint a beteg veréb és rettenetesen nehéznek érzi az életet. És nicsak! Ujabb problémaként most már alig kap levegőt! Letépi nyakán az inggombokat, pattogva tépi és nyitja ki mellkasánál is. Te jó isten! Mindjárt megfulladok, villant át agyán, és megindult a telefonkészülék felé. Mégiscsak beszól a központba, hogy küldjenek ki valakit a vállalati orvosi szolgálattól, mert kutyául érzi magát, hiába hazudta az imént a motorkezelőnek, hogy nem kell senkinek szólni, nincs semmi baj, mindjárt jobban lesz! A motorkezelő talált rá, orra bukva, hason feküdt a padlón, fejjel a telefonos asztal felé, kinyújtott keze krétafehér, arca hamuszürke. Azonnal hordágyra tették és telefonon értesítették a központot. Ott úgy döntött az orvos, hogy miután nem idevalósi és még ki kell deríteni egyet s mást, nem evett-e valamit, gombát például, nem szedett-e túlságosan sok gyógyszert, egyszóval célszerű lesz felboncoltatni. Kapcsolatba is lépett az igazságügyi orvosszakértővel, aki meg is ígérte, hogy boncmesterével még a késő délutánon megérkezik, lemosható helyen asztalt, erős világítást, hulladéknak nylon zsákot és gépírót kért biztosítani. A vállalatvezetés mindent előkészített, elintézett, megszervezett. Család, rendőrség felsőbb szervek, biztosító, vizsgálat, és magára vállalta saját halottjának temetését is. Ilyenkor gyorsan kell intézkedni, a vizsgálatok után majd később kiderül mi lesz a helyzet, milyen álláspontot kell képviselni, üzemi balesetnek számít-e vagy sem stb. Mindenesetre relatív megkönnyebbülést okozott az a tény, hogy nem volt baleset, hiszen az orrán és homlokán látható sérülés az előrebukás következménye volt.