Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

— Hunye, de ügyetlen vagyok — dohog, vissza akarja adni az egyiket. — Nem kell Sanyi bácsi, tartsa csak meg. — De később jó lesz magának — mondja. — Nem kell Sanyi bátyám, tartsa meg, látja van itt elég. — Hát ha nem, akkor nem! — Füle mögé dugja az egyiket és körbenyálazza a másikat, akkurátusan, aztán rágyújt egy hatalmas töltényhüvelyből készült kerekes öngyújtóval. Nagyot slukkol, fújja a füstöt, nézi a cigarettát, aztán így szól: — Hanem tanár úr, míg odavótam hajjá, valami balfácán ember leódta a vödröt a kútról, aztán eztet — köp a vödör felé egy hegyeset — akasztotta a helyire a marhája. Én nem vagyok tanult ember, csak négy elemit jártam, de tudom, hogy az ilyen ólomféle nem jó az állatnak, beteg lesz tőle, mint a nyomdász Pista. A' is elment Egerszegre, aztán nagy tudós nyomdász segéd úr lett, aztán csak egyszer fogyott-fogyott, oszt má' kinn is van a temetőbe... Szív megint egy nagyot a cigarettán, amit a mutató- és hüvelykujja közé fog és kisujjával lassan leveri a hamut. Nem égeti a kezét, kérges az. — Hanem tuggya mit? Én áztat a vödröt magának adom. Jó lesz benne bort, meg szifont hűteni ultizáskor, akkor nem árt meg az ólom. Fancsalin nézhettem, mert Sanyi bácsi vigasztalt. — Jó lesz akkor felmosóvedernek, vagy a terepjáróba, ha felforr a „hűtővíz", legyen kéznél! — Á — mondom — keresi majd aki ide tette, ha látja, hogy maga nem használja, aztán annak adja majd vissza — nógatom az öreget. — Nem úgy van ám az itten tanár úr — így Sanyi bá' — nem meri az kérni, mer megtuggya maj' millen műveletlen, hogy asse tuggya, hogy mi kő a jószágnak. Hát az már csak sumákolni fog. No, vigye azt a vedret! — Jól van öreg — tréfálok — majd megszedjük szilvával és pálinkához lehordózzuk a hullóját. Aztán addig ha nem jelentkezik, se nem érdeklődik, hát megtartom emlékül felmosóvedernek. — Lássa, annak is jó — mondja elmenőben. — Megnézem a Bandi, meg a Laci mit míveltek — és elballagott az udvar legimpozánsabb épülete, a bikaistálló felé. A bikák, két hatalmas jószág, békésen hevertek a tiszta szalmán. Kérődztek, jámboran bámultak a semmibe. Orrukban karika, abban karabiner és attól függően, hogy milyen hangulatban van a jószág és vezetni kellett, vagy egy farudat, távtartónak, vagy csak vékonyabb borjúkötelet akasztottak. Egyébként a szokásos módon a szarvtőbe fűzött lánccal két helyre voltak kikarikázva. De ezek a karikák nem csak a jászolgerendához voltak csavarozva, hanem még a csapjuk betonágyban, a falban végződött. Hiába no, ha ezek a tonnás jószágok megvadulnak, hatalmas erők ébrednek a formás izomkötegekben. Mert formás jószágok voltak ezek monumentalitásukban is. A magyar-tarka fajtát akarták ekkor feljavítani szimentáli-svájci, jól tejelő fajtával, ami jó minőségű húst is ad. Hatalmas fej, vastag, jól izmolt nyak, izomtól púpos mar, majd hosszú derék és jól izmolt far, hatalmas hátsó combokkal és fényes tiszta szőr! A csordában járó marháknál megszokott trágyás hátsórész,