Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

csánk, lábszárak, itt nincs! Gyönyörű, hosszú bojtos farok. Vörösestarka színű közel egyforma és 2—3 év korkülönbségű tenyészállatok ezek, melyeket Sanyi bácsi féltő gonddal nevelt. Mindennap lemossa, lekeféli őket és alattuk az alom mindig tiszta. Szelíd, kezes jószágok ezek, csak ha idegen megy az istállóba, akkor fújnak nagyokat, így adván jelét idegességüknek. Nem is nagyon enged be senkit az öreg bikás, maga forgolódik a hatalmas jószágok körül télen-nyáron. Nincs is velük semmi baj, szaporítják a félvér, jobb sajátosságokkal rendelkező bocik számát. Sanyi bácsival egyébként, mint geológus és nem mint állatbarát ismerkedtem meg. A bikaistálló mögötti udvarrészen egy hatalmas, egykori homokbánya, ún. feltárás volt, ahol a pannon képződmények szépen és alaposan voltak tanulmányozhatók 15—18 m vertikális hosszban. Ilyen lehet a több ezer méterre süllyedt medence-alakulatokban a szénhidrogén-tárolók elhelyezkedése, a porózus és agyagos képződmények váltakozása. Sok időt töltöttem ezért a túloldali feltárásnál és így alakult ki a kapcsolatom az öreg marhapásztorral, immáron községi apaállat gondozóval. Ha Kanizsán vagy Pesten jártam, mindig hoztam neki valamit. Tűzkövet, egy pakli dohányt, ponyvaregényt, kalendáriumot, apróságokat. Cserébe faragott botot kaptam, melyet máig is őrzök. Egyszer a bazárban a Keletinél egy nikkelezett láncot vettem, csak mert megtetszett, hiszen én karórát viseltem. Nagyon megörült az öreg, mikor odaadtam, tüstént ráakasztotta hatalmas, római számokkal díszített vasutas óráját, amit a mellényzsebben vagy a zakó bal felső zsebében tartott, a láncot a gomblyukon átfűzve rögzítette. Tényleg vasutas óra volt, a szokásos vonalas számok is arab jegyekkel rajta voltak. Ezért Sanyi bácsi úgy is számolta az órákat mint a vérbeli vasutasok. Az éjfélt 0 órának mondta, az esti 6-ot pedig 18 órának. Emlékszem a 12-es pirossal volt kifestve az öreg számlapon. De leginkább az első világháborús történeteit szerettem. Az egyszerű paraszti elme milyen kristálytisztán látta a hiábavalóságokat! Milyen hallatlan optimizmussal vészelte át az embertelen körülményeket ez az akkor fiatal zalai parasztember! Sokat üldögéltem odaát nála és ő is gyakran megcsodálta térképeimet, szelvényeimet, számításaimat. Szomjasan itta rögtönzött előadásaimat az olaj keletkezéséről, az őstengerekről, ősmaradványokról. Nem lepte meg a mikroszkóp alatti látvány a foraminiferákról, inkább örült neki. Mindig valamihez hasonlította a látottakat. Megnéztük a binokuláris alatt a búzaszemet, kukoricát, a bogarakat. Jól szórakoztunk. Vasárnap rendszerint sötét cájg nadrágot és fényes puha szárú csizmát, fehér inget, mellényt, sötét zakót és széles szalagú sötét parasztkalapot viselt. Ja, és az elmaradhatatlan kék kötényt! Ez volt a parádés viselete. Kalapja mellett kék-fekete szajkótoll. Délutánonként kiült a kiskapu előtti kispadra. Pipázgatott, szemére húzott kalapja karimája alól összeszűkült szemmel figyelte a járókelőket. Mindenkit ismert és őt is mindenki ismerte. Akkurátusan, méltóságteljesen köszöngetett. Néha felállt, parolázott, beszélgetett valakivel. Rendszerint ilyenkor beszélték meg, mikor ki hozza a tehenét a bikához. Ő volt a falu marhaállomány-nemesítésének parancsnoka. Ilyenkor úgy is viselkedett. Komolyan, méltóságteljesen, kimérten, megfontoltan. Estelente ér rá a parasztember megbeszélni, intézni a dolgait ősidők óta. A nappal a munka, a tevékenység ideje.