Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

fogalom, mert paraszti, vékony fokú, keményfa létrán lehetett kívülről feljutni oda és amikor a különböző görbületű cser dorongok és az összekötő faragott fokok nem teljesen szabályos geometriában, nyöszörögve, nyikorogva inogtak-torzultak Sanyi bácsi lepkesúlya alatt is, még nézni is szörnyű volt. Pedig hányszor megmászta az öreg ezt a Jákob lajtorjáját, ahogyan ő hívta. — Erős-e' — azt mondja — hisz én csinyáltam — és elégedetten simogatta kezével a tartórészt. Nem tudom, a tenyere vagy a cserfa volt kérgesebb. Másik nagy erőpróbája itatáskor akadt az öregnek, amikor a gémeskútból a vályút meg kellett tölteni. No nem volt ez a vályú olyan nagy, hanem az ütött-kopott favödör olyan volt, hogy mire Sanyi bá' felhúzta, a fele visszacsorgott. Érdekes, hogy ez nem izgatta az öreget. Szorgalmasan, pipáját szortyogtatva húzta-húzta a vizet, rettenetes rossz hatásfokkal. Egyszer, mikor már dohány, meg pálinka révén jól összebarátkoztunk, hoztam neki Kanizsáról (ahol ő sosem járt), egy szép horganyzott vödröt. Meglepetés céljából ráakasztottam a gémre, mikor az öreg a boltba ment. Lestem a hatást odaátról. Megjön, tesz-vesz, hozzáfog az esti itatáshoz. Nézi a vödröt, feljebb tolja homlokán a csajla, szalagvesztett, kifakult kalapmaradványt. Tapogatja, forgatja, majd dühös mozdulatokkal leszereli és leteszi a vályú mellé. Nagy körülményesen visszaszereli a favödör-roncsot és húzza-húzza az ostorfát, telemerte a vályút. — Vajon miért csinálta? — tűnődöm. Gyönyörű, szép állású vödröt hoztam, szép peremes, fényes világosszürke, az alján beleütve, hogy 101, azaz 10 literes. Alkalmatos fogantyúja van ugyancsak horganyzott bádogból, szépen csörren ha mozdítják. Emlékszem eTre a hangra. Másutt, ahol laktam, a malacok majd' megőrültek, annyira ismerték. Nem egyszer az elbitangolt jószágot vödörcsörgetéssel csalogatták haza. Sanyi bácsi meg leszereli és nem használja. Átmegyek és megtudakolom, határoztam el. De már ekkortájt valamelyest kezdtem sejteni a zalai paraszti lelket és nem úgy rontottam át, ahogy városon szokás lenne, hogy: „Mi van öreg, nem tetszik a szép vödör, amit vettem? Leszereli? Félreteszi? Hát érdemes magával jót tenni?" stb. Nem! Itt más a célirányos módi. Lezseren átsétálok, a vödröt észre sem veszem, köszönök: — 'estét Sanyi bátyám. — Adjon isten —- böki meg mutatóujjával a kalapmaradvány karimáját. — Hát megjött? — kérdezem. — Meg — felel kurtán. — Aztán a botba volt? — igazítom a szót vidékiesre. — Ott — így ő. — Aztán van valami ottan a botban, azaz kapni mindent? — kérdem, hogy kicsit társalogjunk már. — Ja. — Ez a válasz. Megkínálom cigarettával. Bár pipázik, a Munkást elfogadja, de „a többi az gyereknek való" — szokta mondani. — Pipáljunk rá Sanyi bá' — invitálom. — Nem bánom — mondja és erős, vastag körmeivel kicsippent vagy két cigarettát az eléje tartott puha papírtasakból.