Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

Óránkra nézünk. — Ennek is tönkre ment a világító számlapja, nem látok semmit — pedig az ejtőernyős, búvárórám fekete alapú számlapján foszforeszkáló zöld számok vannak és a stopperral kombinált instrumentum akkora, mint egy bakter zsebórája. — Te! Itt valami baj van velünk! Menjünk be az orvosi rendelőbe. Tegnap, vagy ma rengeteget piáltunk a Feri bácsi nohájából! — Menjünk! — döntöttünk és lebotorkáltunk a lépcsőn. Rövid tanakodás után kiválasztottuk a helyesnek vélt irányt és egymás kezét fogva, lassan elindultunk. Az irány rossznak bizonyult. Egyszercsak megbotlotunk és hatalmas csobbanással a kultúrház melletti 800 m-es víztároló langyos vizébe estünk ruhástól, cipőstől. Ez a víztároló uszodának volt kiképezve. Startkövek, trambulin, körülötte lengő nyugszékek, napernyők, virágágyások. Gond nem volt, a medence közepe táján lehettünk, lábunk még elérte a fenékbetont, de a víz elég mély volt ahhoz, hogy nem ütöttük meg magunkat. Egyébként mindketten jó úszók voltunk. Vaktában a széléhez úsztunk, aztán odaaraszoltunk, ahol kényelmesen le tudtunk állni, de fejünk kinn volt a vízből. — Te! Látsz valamit? Én nem! — Én sem! Csak néha, mintha fehér csík lenne előttem, nagy-nagy fényesség! De nem látok semmit, sem a fákat, sem a házat. — Megvakultam! — hasított belém a felismerés, de még nem mertem kimondani. Jólesett a langyos víz és mindketten valami csodában reménykedtünk, szótlanul álltunk a vízben, egymást kézenfogva. — Maguk mi az úristent csinálnak itt? — rezzentünk fel egy kellemes baritonra. — Hogy kerülnek ide? Ruhástól?! Jöjjenek már ide! Valami baj van? Örömmel ismertük fel a szép arcú, magas, fekete fúrómester, Gruber Gyula hangját, aki annál a berendezésnél volt az egyik partinak a főnöke, ahol mi is dolgoztunk. Kerékpáron járt dolgozni, útja itt vezetett el nap, mint nap. Hallottuk, hogy földre dönti a biciklit és most közelebbről szólt a hangja. — Megsérültek!? Jöjjenek! A hang felé fordultunk. — Mester! Nem látunk semmit! Mi van? Este? Nappal? Tegnap a hegyen sok nohát ittunk és jól beszívtunk. — Hűha! A szentségit! — szűrte a szót a foga között. — Itt vagyok! Erre, erre! Lassan, segítségével kimásztunk a fűre. — Várjanak ! — szólt. — Itt üljenek, megyek, hozok kocsit, és nappal van, azaz lassan dél lesz. Csak várjanak nyugodtan. A szent-sé-gét! — mormogta és hallottuk, hogy elkarikázik. Csakhamar felbúgott a Gaz motorja, baráti karok emeltek be, szó nélkül zötykölődtünk a rendelőbe. Kemény, izmos markok vezettek. — Helyet! A fúrástól jövünk! Baleset! — és már ágyon is voltunk. Mit mondjak! Gyomormosás, injekció, száraz ruha, újra önkívület. Nyugtató, csendes határozott hangok. — Forduljon! Jó! Nyelje be! Próbáljon ne öklendezni! Úgy van! Vattát, fecskendőt! Jjjó!