Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

Leteszi a poharakat elénk. Csak egyet tart a markában, abba vékony sugárban ereszti a bort az ujjbegye mellől. Nézegeti a poharat, felfelé tartja, forgatja, megízleli, azután elfordul és hegyeset sercintve messze kiköpi. — Fáin kis lőre ez, maj' meglássák, ha megkostujják! — Mondja Feri bácsi — mutatok a szőlősorok felé — van ebben noha? Bal kezével hátralöki tarkójára a rézgálicos csajla kalapot. — Mind a' kérem! Én nem is hagyok mást raknyi! Ez a bor ám, nem ami holmi ótványból va', amit hol a filoxéra, hol a peronosz-mianyavaja eszi! E' nem ollan! E' nem rohad, nem fonnyad, e' terem, mint a köles! No igyanak! Nem lesz ettő' semmi bajuk. Én is ezt iszom mindég, apám nyócvanon felű' va', oszt ű is belöki még ma is a maga két literjit naptyábá. Ha meg netán levágná magukat egy kicsikét, hát elheverhetnek itt a hajlékba', míg eszükhő gyünnek! Én is úgy szokok, ha ritkán amikó' rátőtök! No isten-isten! — és egy hajtásra kiitta poharát, nyílásával lefelé letette az asztalra. Megtöltötte poharainkat ittunk. Ittunk a gazda egészségére, a jó időre, a jó termésre, a családra, feleségre, gyerekekre, az olajra, a hazára. . . a végtelenre és arra is amire már akkor sem emlékeztem. Később előkerült a fehér, sós-szalonna, szárazkenyér, füstölt kolbász is, de mi már nem ettünk. A kártyázásból sem lett semmi! Jó sötét volt már, amikor egymásba kapaszkodva keményen egyensúlyozva a csűrbogár cirregése és a szentjánosbogarak fel-feltűnő fénypontjai mellett hazabotorkáltunk a kultúrház feletti manzárdunkba. Ruhástól ágyunkba estünk. Nem mertem kinyitni a szemem. Forgott velem a világ. Belezuhantam a semmibe. Nem álmodtam semmit, nagy-nagy feketeségre emlékszem csak, ami felett öntudatlanul lebegek. Ilyen lehet a halál, villant utolsót tudatom pislákoló mécsese. Rettenetes fejfájásra ébredtem. Sötét van még konstatálom, de valamit kell csinálnom, nem lehet kibírni ezt a hasogatást a fejemben. Kibotorkálok a fürdőszobába, megeresztem a hideg tust, alátartom a fejemet. Ez jó! Azon csatakosan viszsza a szobába a szekrényhez, valami Demalgon vagy Kalmopyrin kellene, de talán Ridol volna a legjobb! Társam is tápászkodik, követi példámat, de gyógyszert ő sem talál. — Mi az isten! Még sötét van? Mennyit aludhattunk? — kérdi. — Nem tudom, gyújts villanyt! — Az istenit! Nincs áram — kattintgatja az éjjeliszekrény olvasólámpájának kapcsolóját. — Nagyon fáj a fejem! — Nekem is — nyög mellettem. Kinyitom a tetőablakot, kinézek és mintha valami derengene, de azért sötét van. Lánctalpas Caterpillar csörög az úton. Hallom, de nem látom. — Te! Piszok nagy köd van! — Van ilyen — motyogja — ebben a völgyben nem ritka a köd júliusban sem. — Lehet. — Ebben maradunk. Üldögélünk az ágyak szélén, gyomrunk követelőén megkordul. — Te! Menjünk a konyhához, hátha van már reggeli vagy még vacsora, de valamit enni kell.