Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

A VAK SZERENCSE Csaknem minden olajos dolgozó „kétlaki" volt, azaz volt földje, kertje, tartott állatokat és a vállalatok valamelyikében dolgozott az olajiparban, így hát szőlő is volt, gyümölcs is, no meg ebből fakadóan bor és pálinka. Igen, a bor leginkább a direkttermő nova (noha) fajta volt, melyet nem kellett permetezni, mert nem támadta meg semmiféle kártevő, viszont metilalkohol-tartalma miatt a bora rendkívül veszélyes a szervezetre. Súlyos fejfájást, részleges vagy teljes vakságot és végső esetben halált is okoz. Nem egy mértéktelenül borozó ember itta már halálra magát. Én már a fejfájáson túl, egyszer a részleges vakságig is eljutottam. Mit meg nem próbál az ember amíg fiatal!? így visszatekintve valóban igaznak tűnik az a megállapítás, mely szerint 40 éves koráig az ember mindent elkövet, hogy az egészségét károsítsa, azután pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy a maradékot még megmentse. így van ez bizony ma is. Emlékszem egyszer, amikor az Irma campen dolgoztunk, az ottani kétlaki szőlősgazdák egyike meghívott minket egy kis borozgatásra a „hegybe", a „hajlékába", azaz szőlővel beültetett, lankás domb egyik borpincével kombinált présházába: „Hadd igyanak a praxik egy kis jó nohát!" Ismertük mi már ezt a bort és a hatását is. Éreztük már azt a hasogató, kínzó halántékfájást, ami felébreszti az embert a kábulatból, amikor a fej megmozdítása is rettenetes fájdalommal jár. És majd kiugrik az ember szeme az üregéből, oldalra nézni meg szinte lehetetlen. No így, ezen tapasztalatok birtokában érkeztünk meg a gondosan karózott tőkék között haladva a takaros hajlékhoz. Zsúptető, fehérre meszelt falak, vastag tölgyfaajtó, vaspánt, óriási rozsdás lakattal. Két nagy diófa veti az árnyékot, a gyalulatlan kecskelábú asztalra, meg a két lócára a bejárat előtt. Ideális ultizó, tarokkozó hely. Árnyék, diófa, amit nem szeret a bogár, szép kilátás a völgyre, egyfelől a lakótelepre, másfelől a tömör, ciklámenillatú bükkösre. Lefelé sorjáznak a tőkék, köztük bab-, tök-, uborkaindák csavarodtak. „Sáfgát virágzik a tök. . ." — ötlik eszembe a nóta. Kissé távolabb barack- és szilvafák, a telek aljában hatalmas szelídgesztenyefa. Letelepszünk. Vendéglátónk, Pitos Feri bácsi jó ötvenes pirospozsgás, zömök magyar. Babrál a nagy lakattal, majd eltűnik a csikorogva nyíló ajtó mögötti homályban. Csakhamar megjelenik a lopóval, benne a sárgán csillogó borral. A lopó hasa a vállán, jobb keze középső ujja fogja be a lopó hosszú csövének végét. Bal kezében három opálos tisztaságú, decis pohár, melyeken vízcseppek vannak. Kimosta hát, az opalizálás a borkőtől van nem mástól. — No hát akkor — mondja —, ehol az „innyivalou". Jó zalaiasan mondja. — Üjjenek má' le, oszt szólíssuk magunkhó' ezt a kis levet-é! Hagy' pirosodjunk úgye! Nem nagyon mozdulunk, hát nógat. — Ne vessiék má' meg a Feri bácsi borát!