Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

— Nem! Nincs semmi bajom, csak gondolkodom — hárította el a kérdéseket Józsi. — Hagyjatok békén, ha szabadna kérnem! — Tényleg, hagyjuk békén — zengték a többiek kórusban —, mert most van az a ritka időszak, amikor a Józsi gondolkodik. Józsi most már mosolyogva búcsúzott: — Szevasztok! — Szevasz! Jó legyél! — szólt utána a bölcs tanács. Ezek után még többször felkereste a családot, de a titkos, intim találkozások elmaradtak. Győzött Józsin a józan ész —no meg a másik két nő varázsa. Évekkel később — mesélte tovább Józsi — a Balatonon összeakadtam egy szimpóziumon a régi haverokkal. Miről is beszélhet ilyenkor az ember a szakmán kívül? Felelevenítettük régi közös élményeinket. Én is— mondta — rákérdeztem a családra. — Mi van a szépasszonnyal? Virul? — Hát nem tudod? — kérdezte az egyik ott dolgozó haver — meghalt . . . Gyógyíthatatlan beteg volt. Pedig milyen jól tartotta magát. Egészen az utolsó időkig nem is sejtettük róla, hogy súlyos beteg. Felnevelte a gyerekeit, azok elvégezek az egyetemet, kirepültek otthonról. Férje korábban már nyugdíjba ment, jól megvoltak. Most szegény, ottmaradt egyszál maga. — Tudod — fejezte be a történetet Józsi — rettenetesen elszomorított ez az információ. Nagyon sajnálom azt az asszonyt, mert jobb sorsot érdemelt volna, hiszen szeretetre méltó volt és én is nagyon szerettem őt és azt hiszem ő is engem. Sajnos elmúlt. . . — merengett. — Csak azt sajnálom, hogy akkor, azon a nyáron a gyakornoki időm maradék egy hónapját nem neki szenteltem.