Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

— No szóval! A bicska a Laci gyereké lësz, mer' jól tanul. A zsebkendőt megtarthatja — nyújtja felém. — Ahá! Itt a buksza! Ugyi? Nem haragszik, de erre a pénzre nekünk van szükségünk! — zsebrevágja a pénztárcát. — A jegyzet papírjait megtarthassa! Azok nem kellenek! Ja! Még áztat a szép fekete számlapos, világítós, stopperas karórát! Vegye csak lé szaporán! — dirigál tovább. — No induljon! Itt vannak a papírjai, meg a kocsi kulcsai! De a kocsiba, ha beült még ne indítson! A zoknit, meg a trikót még ott leveszi! A gatyát magán hagyjuk, bár a' is jó darab! Beültem a kocsiba, levettem a trikót, meg a zoknikat és kiadtam őket. Becsukom az ajtót, kulcsot a sluszba, indítani akarok. Akkor kinyitja az ajtót. Jóindulatú, nyílt barna arc, fürkésző szemek. Mosolyog. Hófehér fogsor. Háta mögé nézek. Már minden holmimat elnyelték a jutazsákok, a fiatal cigánylegények egy csoportban várakozóan néznek errefelé. Most veszem észre, hogy valamennyi bajuszt visel. A férfiasság jele! Vinné el őket az ördög. — Szóvaa' mérnek úr! Köszönjük! Aztán még valamit! Ne jelentse maga fel a Gáspárt, mer mivël a Kalányos Lakatos Gáspár én vagyok! Mer' ugyi magának mindennap ki kell jönnie ide, tudjuk! Nem lesz bántódása! De ha jelent! Akkó meglessük mikó gyün, oszt hókkon csapjuk a baltává', bevisszük a horhosba, aztán má csak akkó lelik meg, ha szaglik! Nékünk van időnk! Mérnek úr! Gondújja meg! Nagyon fáztam már. A méreg és a szégyen majd szétvetett. Pont én kerültem ilyen helyzetbe! Szét tudnám morzsolni ezeket a munkától, hidegtől, éhségtől elgyötört embereket! Talán csak a vajda tanúsítana nagyobb ellenállást. No, de hát az öt ember, az öt ember és nem is akármilyen, hanem öt baltás, elszánt ember, akik nem engedik el a zsákmányt. Ezt tudtam. Arra is gondoltam, hogy begyújtom a motort, nekikhajtok, átgázolok rajtuk. Elől a lámpavédő rács, a csörlőszerkezet a dobbal elvégezné a „munkát" alaposan. De aztán elhessegettem a dühből fakadó gondolatokat. Rendőrség, vizsgálat, szándékos emberölés, ha meghalna valamelyik, ügyészség, bíróság stb. Nem! Nem! — Jól van Gáspár! — szóltam ki a dühtől rekedt hangon. — Megígérem, nem jelentem! De nem ajánlom, hogy többet egyszer is találkozzunk! Ezt maguk is gondolják meg! Indítottam és mentem. Még korán volt, az út néptelen — szerencsémre. Beérek a telepre. Látom a szerelőműhely nyitva. Behajtottam, a szegről leakasztottam egy kék szerelőnadrágot, meg egy köpenyt. Felmentem a lakásomhoz, átöltöztem. Vissza a kocsiba. Végezetem tovább a munkámat, végigjártam berendezéseimet. Tartottam a szavamat. Nem szóltam a rendőrségnek. De nem szóltam barátaimnak sem, nehogy azok közül valaki jelentse esetleg a dolgot. Az „ancúg" hiányt észre sem veszik. Később, decemberben hoztam egy másik usankát a SZU-ból. Másnap helyettesemet küldtem ki a mezőbe arrafelé, én pedig bementem Egerszegre. Hazafelé menet már egy jóképű 7,65-ös szolgáálati kézifegyver lapult a hónom alatti bőrtokjában. Táskámban meg a hozzávaló töltények, tárak. Sokáig jártam még oda gyalog, egyedül, hónom alatt a felhúzott, csőre töltött, biztosított revolverrel. Sokszor a bekecsem zsebében szorongattam. Most az én