Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

járásom lett dobbanósabb, hetykébbb. Hiúz szemekkel figyeltem körbe-körbe. Szándékosan a szürkületi időket választottam. Számtalanszor kiszíneztem magamnak, hogy' s mint lesz, ha ezzel a Gáspárral, meg a csapatával megint találkozom. Először majd megint nyuszimód viselkedem, aztán a levegőbe lövök! Megfektetem, megfuttatom őket. Meg én! Levetkőztetem a bandát, gúlába rakatom a ruháikat és gyerünk az indián táncot körülötte! Hogy meg ne fázzanak az urak! Jó hecc lesz! Aztán azt is elképzeltem, kiszíneztem magamnak, hogy majd megint elmegyek velük a kocsiig és mikor ott vetkőzni kezdek, előkapom a stukkert és akkor lövök a levegőbe, meg a lábuk elé. Egyszóval, készültem erre a találkozóra egész idő alatt, míg oda a berendezéshez ki kellett járnom. Át nem adtam volna ezt a területet senkinek! Már a munkatársaim kezdtek célozgatni rá, hogy valami „fehérnép" lehet a dolgokban. — Á! Dehogy fehér, barna-nép az — mondtam —, amiért én odajárok. . . — Ebben maradtunk. De hiába vártam, terveztem a találkozást, csak nem jött létre! Pedig olyankor is gyalog jártam, éppen azért, amikor az útviszonyok miatt kocsival is mehettem volna. — Kell a séta! — így válaszoltam a kérdezőkre. Leszerelt és elköltözött a berendezés, nem kellett többé hivatalosan odamennem, de én mindig ki-kilátogattam a fúrás egykori telephelyére. Hiába! Úgy látszik valódi gentlemen's-agreement, úri megegyezés volt ez a maga módján! Én megtartottam a szavam és ruházatom, értékeim elrablása ellenére, — kérésére — nem jelentettem fel Kalányos Lakatos Gáspárt és társait. Ő is betartotta ígéretét, nem mutatkozott, nem molesztált többé. Történetem tanulsága az, hogy a vetkőztetős históriáknak csak egy része a fiktív, kitalált eset, a másik része valóság. Akik pedig nekem nem hisznek, azoknak kívánom, hogy találkozzanak egy ancúgra éhes társasággal egy másik Gáspárral és csapatával.