Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

— De hát itt vetkőzzem le? Hideg van, a kocsi meg messze! Mindenképpen azt akarják, hogy megbetegedjek? Mit vétettem én maguknak?! Nem is ismerem én magát sem — fordulok a főemberhez — sose láttam! Miért teszik ezt velem?! — próbálok hatni a jóérzésükre. — Meg aztán! Hazamegyek ruha nélkül, jelentem a rendőrőrsön, meg Egerszegen, kijönnek kutyákkal, megkeresik magukat, aztán meg lecsukják! Valamennyit! Kell az maguknak? — próbálom szigorúbbra venni a szöveget. — No neém — mondja vontatottan. — Nem akarjuk mink áztat, hogy beteg legyen a mérnek úr. Dehogy is akarjuk! Már hogy akarnánk, mikor egy hasznos rend ruhával ajándékoz még minket. Elkísérjük mink magát az autóig, aztán ott lerendezzük a dogot. Meg aztán jelenteni?! Rendőrség, kutyák, meg becsukatás? Ha-ha-ha! Hát tuggya még, most gyün a tél, oszt nem is ollan rossz odabe' a meleg sitten, meg aztán koszt is biztos! De menjünk má! Nagyon világosodik, indúnak a váltókocsik, aztán maga meg valami bolondságot tanál csinyálni, oszt a ruha ugrani tannál, pëig a' nagyon fontos! — így a főnök. Szépen körbe vettek. Elöl a vajda, utána én, jobbról-balról kissé lemaradva a két cigánylegény. Nem sietett. Komótosan, kimérten, a sokat gyalogló ember takarékos járásával haladt előttem. — Mint egy terepi geológus — gondoltam — csak kollégáim járásából hiányzott az a hetykeség, az a kivagyiság, amire errefelé azt szokták mondani, hogy „teszi-veszi" magát. Jó harminc méterre az út szájától, a vajda szótlanul az egyik csalitos rész felé int: — Oda! Odamegyek, megállok. Mellém jön, leveszi fejemről a szép rókabőr usankát. Próbálgatja. — Takaros egy darab! — Az. — Ruszki? — Az — válaszolom egyre mogorvábban. — No, most a kisködmönt! — adja ki a parancsot. Leveszem. Kiveszi belőle az igazolványaimat tartalmazó tárcát. — Pénz van ëbbee? — Nincs. — No, akkó fogd meg Gazsi, tárcsád, míg nem szóllok. — Kesztyű? Fiiinom ë is! No fogjad észtet is! — A csizmát! — csattan a hangja. — Pisti! A zsákot! — ad utasítást. A ragyás barnaképű, másik suhanc leterít egy jutazsákot. — Ezt is lopták valahonnan — gondolom, látva egy gazdaság kezdőbetűit meg a számokat. — No, erre hágjon rá mérnek úúr! Lássa?! Ha okosan teszi a dogot, nem vagyunk mink sé vadak! Szótlan kilépek a szép sötétbordó durábel, repülős bilgeri csizmámból. Lekerül a kordnadrág is. Kezdek fázni.