Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

SZTRIPTÍZ ÚJMAGYAR MÓDRA A második világháborút követő időszak meglehetősen zavaros gazdasági és irányítási közegében, a „batyuzó korszakban", amikor a városi emberek által birtokolt ipari termékek a klasszikus cserekereskedelem folytán kerültek új gazdához, nem volt ritka az egymás becsapásán túlmenő erőszak megjelenése sem. Ismerőseim körében később anekdotaként keringtek a vetkőztetési történetek, amelyekben erőfölényben lévő egyének vagy bandák magányos embereket vagy gyengébb fizikumú társaságokat megtámadtak és arra kényszerítették őket, hogy ruházatukat levessék és nekik átadják. Nem zavarta a rablókat sem a téli időjárás, sem az a gondolat, hogy mi is lesz azokkal, akiket egy szál alsóban — vagy abban sem — magukra hagynak a téli éjszakában. Mert rendszerint éjszaka és rendszerint elhagyott helyen működtek ezek a galerik, hogy azután piacra dobva a rablott holmikat — amik közé ruhaneműkön kívül természetesen a pénz és egyéb értéktárgyak (órák, gyűrűk, ékszerek) is hozzátartoztak — elcseréljék, eladják és ezáltal maguknak az átlagosnál könnyebb, jövedelmezőbb életmódot teremtsenek. A történetek egy része — biztosra veszem — felnagyítva, kiszínezve került közszájra, de az sem vitatható, hogy bizonyos hányadának volt valóságmagva is. Hallottam olyan esetről is, amikor a jócskán beszeszelt delikvens saját maga vetkőzött le egy közterületi lámpaoszlopnál, majd hazatántorgott és kijózanodván, felháborodottan tett feljelentést a rendőrségen ismeretlen tettesek ellen, akik kirabolták, levetkőztették. A dolog csattanója, hogy megállapították a jogos tulajdonos kilétét és holmijait, annak rendje-módja szerint elvitték a lakására. Igaz-e vagy nem, nem tudom. Ellenben az a történet, amit most elmondok, az színigaz és velem esett meg. Előrebocsátom, hogy megírásakor csak emlékeim felelevenítésének és dokumentálásának célja vezet, mentesen minden faj- vagy nemzetiséggyűlölettől és egyéb előítéletektől! Az 50-es években Zala egyik gyönyörű ős-szálas erdejében végeztünk kutatófúrásokat. Ez a gyönyörű vidék ma már felkapott, fejlődő turista-paradicsom, de akkor még isten háta megetti területnek számított, ahol még a felnőttek is megbámulták a gépkocsit, olyan ritka madár volt errefelé. Azon kevés vidéke ez az országnak, ahol ősi, természetes módon alakult ki és maradt meg az erdő. A hatalmas fákat, köztük az óriási kőriseket, nem erdészkéz telepítette. Persze amíg az ember fiatal, igyekszik a saját életét élni, ahogyan ma mondják: önmagát megvalósítani. A természetre való rácsodálkozás, a higgadt szemlélődés, az élet értelmének feszegetése az a későbbi érett, hajlott kor ajándéka.