Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

IV. KI A NAGYOBB KUTYA?

Akkor én is elsősorban munkahelyet, szénhidrogén-perspektívát, szállítási terepet, közlekedési távolságokat láttam, értékeltem, latolgattam ebben a csodálatos, lankás dombvidékben. Nem szakemberként pedig ehhez még a vadászat lehetősége jöhetett számításba. Dehogyis volt nekem időm és kedvem elmélázni egy sárguló juharlevél, egy szorgalmasan munkálkodó hangyaboly, egy sompolygó róka látványa felett! Hát, mint munkahely nem volt valami kedvező fekvésű! Messze volt. Ahhoz, hogy a napi jelentést időben le tudjam adni — a mélyfúrási tevékenység helyzetéről —, korán kellett kelnem, időben ide kellett érnem a terepjáróval, amit magam vezettem. Ebben az időben ugyanis már kisebbfajta főnök voltam, aki nem motorkerékpáron, hanem terepjáró gépkocsin járt, ami tulajdonképpen kiszuperált, négykerékmeghajtásos szovjet katonai GAZ parancsnoki kocsi volt, amit mi csak „grúz kecskének" vagy madzagfékes „liba-kergetőnek" hívtunk. Fékjeit ugyanis nem olajhidraulika, hanem vékony drótkötelek működtették. Ez a körülmény, mármint a kocsinjárás, okozta az alábbi kalandot is. A felázott, agyagos vágáson a 30 tonnás szállító járművek, platós teherautók, Caterpillar és Sztalinyec hernyótalpas vontatók mély barázdákat, nyomokat, itteni nyelven „csapákat" vágtak. Ezeket megközölve a motorkerékpárral egészen a munkahelyig el lehetett jutni. De én már autón jártam! Kezdeti időben, mikor a bevágások még nem voltak nagyon mélyek, úgy viselkedett az autó, mintha sínen menne. Nem is kellett fogni a kormánykereket, sőt jobb is volt elengedni, mert minduntalan kikapta magát az ember kezéből. Kényelmesen kihúzva a kézigáz gombját, eleresztett kormánnyal, mintha villamost vezetne az ember, lehetett beautózni a kövesúttól mintegy másfél kilométerre lévő fúróberendezéshez. Igenám! Csakhogy a csapák mélyültek a sok használattól és a kis parancsnoki kocsi hasa felült a „bakháton" és kerekei a levegőben forogtak. Miután egy-két ízben a traktor húzott ki, mint közlekedési akadályt, a kocsit a makadámúton hagytam és gyalog mentem be a fúráshoz. Nem is árt egy kis mozgás a friss levegőn — gondoltam. Ekkor már, mivel több éves vidéki munka állt mögöttem, a helyi viszonyoknak megfelelő ruhatárral is rendelkeztem. A „városi" ruhák itt nem nagyon használhatók, azaz hamar tönkremennek a kocsiktól, a terepjárástól. Olyannak kellett lennie ennek a célirányos ruházatnak, hogy könnyen lehessen mozogni, kocsiba be-, kiszállni, gyalogolni. így hát a történet idején, egy novemberi csípős hajnalban leállítottam a kocsit az erdei út bejáratánál és szapora léptekkel haladtam a fúrás felé. Jól tettem, hogy a gyaloglást választottam, mert a hatalmas bevágások, bakhátak, sárrögök csontkeményre fagyva meredezek a szürke ég felé. Ezeken már nemcsak elakadt a kis libakergető, de komoly szerkezeti károsodásokat is szenvedhet akár a motor alsó részénél, akár a futóműnél. Nem sok dolgom volt a fúrásnál, éppen technikai problémák elhárításán ügyködtek, így tehát rövid tájékozódás után még néhány percig beszélgettem a melegedőben az emberekkel, aztán indíts vissza! Még számos helyre oda kell érnem! Hamvasszürke, fehérbárány-béléses lemberdzseket, szürke kord csizmanadrá-