Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

így évődtünk gyakran. Egyébként sokszor vetélkedtünk, ki emlékszik több latin, meg görög memoriterre, ő nagyon vallásos volt, én nem, de tudtam a latin miseszövegeket. Mondtam is neki jó hangosan ezeket. — Mondja! Minek az egy materialistának? — kérdezte. — Tudja Fischer úr, az ellenfél ideológiáját jó ismerni! Mindenesetre az akkori földdel, birtokkal kapcsolatos kérvényeket ebédnél, a kecskelábú asztalon én fogalmaztam. A fogfájósokat a pótülésen én vittem be Veszprémbe. Hoztam ezt-azt a városból. Tiszteltek és állíthatom, kedveltek is. Aznap is vonultunk kifelé a váltókocsikhoz, szép nyári hajnal volt. Beszélgettünk az időjárásról. Egyszercsak a kocsi megáll. — Mi van? — az egyik craeliusos ember állította meg, a sofőrtől valamilyen kulcsot kért egy meglazult anyához a berendezésnél. Hosszan kotorásztak a szerszámosládában, egyiket is, másik fajtát is elviszi a fúrós, próbálják, aztán hozza vissza. Ez sem jó, az sem passzol. Pedig, de jó lenne, mert már a fúrópontnál kellene lenniök! — Fene egyen meg Jóska! — mondja a sofőrnek a fúrós — minden kacat van a szerszámosodban, még evangélikus püspökszar is, de egy alkalmatos kulcs, az nincs. Leugráltunk a kocsiról, ki erre, ki arra bóklászott, leheveredtek a rézsűre, rágyújtottak, beszélgettek. — Várjanak! — mondtam — majd szerzek én mindjárt kulcsot maguknak. Arra gondoltam, hogy leállítok egyet a ritkán elsuhanó, nagy, fekete, állami szolgálati kocsik közül. Akkor még hol voltak magánautók!? Kiálltam a műút szélére. Beláttam a lejtős kanyart, így hát jó előre nekikészülhettem a jelzésnek, a kanyar után jött az emelkedő, ami ide vezetett, ott úgyis vissza kell kapcsolni, tehát nagyon gyorsan nem lehet itt elhajtani. Különben is itt áll a mi személyszállítónak kinevezett teherautónk. Jön is ám egyszer egy nagy fekete autó. Humber gyártmányú (angol), a kor divatjának megfelelően oldalt és hátul tüll függöny. Belülről ki lehet látni, de kintről befelé már bajosan. A szélvédőn fenn, jobboldalt narancs-vörös fényű lámpa. Megkülönböztetett jármű tehát, ezt tudtam az akkori KRESZ-ből, melynek elsőbbséget kell adni. Kiálltam az útra. A 8 henger könnyen vette az emelkedőt. Megkezdtem az integetést, a „lemeszelést" és kijjebb mentem az útközépre. A nagy kocsi vezetője először, mintha ki akart volna kerülni, kitért, majd látta, hogy sem a teherautó sem én köztem, sem, a túloldali árok és köztem nem fér el, jobbra indexelt és az út szélére kanyarodva megállt. Bőrkabátos, vöröses hajú ember pattant ki a volán mögül és az ajtót fogva, hangosan rám kiált: — Maga mit akar? Közelebb mentem lassú kimért léptekkel. — Jó reggelt kívánok. — Mit akarnak!? — kiabált újra a sofőr, mert az emberek körém sereglettek és körbevették a kocsit. — Mindjárt elmagyarázom, ha megengedi az elvtárs — tettem hozzá hűvös udvariasságot színlelve. — Engedjenek tovább! A miniszterhelyettes elvtársnak sürgős dolga van!