Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)
I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?
— Megengedné, hogy közöljem, miért bátorkodtunk megállítani? — kérdeztem. — Mondja, de gyorsan! Aztán odébb! Míg szépen vannak! — Hogyan? — kérdeztem — Maga hogy beszél a munkásosztály képviselőivel? Azokkal, akik magát is eltartják? — No, szóval mi van? Mi kellene? — kérdezte enyhültebben, de még mindig az ajtóba kapaszkodva. Előadtam a problémánkat higgadtan, tagoltan, szájbarágóan. — Nem lehet! Nekem olyan nincs! Különben sem érünk rá! A miniszterhelyettes elvtárs siet! — Nézzük meg a szerszámait, hátha akad olyan közte, honnan tudja látatlanban, hogy nincs!? — Maga velem ne pimaszkodjon! — ordította. — Ha mondom, hogy nincs, akkor nincs! Táguljanak! Vagy... — és jellegzetes mozdulattal hátranyúlt, felhajtani készült a kabátszárnyát. Fischer úr atlétatrikóban mellettem állt, mindkét kezével egy pájszerre (vascső) támaszkodva, állát kézfején nyugtatva. Hatalmas bicepszein ujjnyi vastag, kék erek dagadtak. Nem vette fel állát a kézfejéről, nem is mozdult el, de keményen szűrte a szót a fogai közül. — Ide figyelj Rozsdáskám! Ne kaparássz a segged táján, mert odavágok a pájszerrel és akkor Te csak voltál! Ertjük? Vagy latinul mondjam? — és hadarva mondott Catallustól egy strófát. A sofőr keze lehanyatlott, szeme kerekre tágult a rémülettől és a csodálkozástól. — Mmit moondott aaz elvtárs? — Azt mondta — válaszoltam — vegye elő a szerszámkészletét, hogy megtekinthessük. — Ekkor kinyílt a hátsó ajtó, őszülő fekete hajú, zömök, barátságos szemű ember szállt ki a kocsiból. — Jó reggelt elvtársak! Mi a gond? — Veres elvtárs, ezek a szerszámkészletemet akarják megnézni! — Adja oda nekik Szalmási elvtárs! Maga kicsoda? — fordult hozzám. — Én csak lennék valaki, de maguk érkeztek ide, önökön a bemutatkozás sora. A gépkocsivezető elvtárs ezt nem tudta és nem valami barátságos ember mitagadás. Az utas hozzám lépett és egy névjegyet nyújtott át. — Köszönöm szépen — mondtam —, az enyém éppen most nincs nálam. Halk röhej morajlott. Gumicsizma, cejg nadrág, kockás ing meg névjegy! Tiszta röhej! Tényleg. A szentségit neki! Itt baj lesz — gondoltam. De nekem most itt játszanom kell a többi előtt. Én vagyok a főnök itt, nem hunyászkodhatom meg, mi lesz ha ezek elmennek én meg itt maradok a szégyenemmel. Teátrálisan szemem elé tartottam a névjegykártyát, melyen domború, fekete betűkkel ez állt: Veres Vidor miniszterhelyettes, Bánya- és Energiaügyi Minisztérium, Budapest, Markó utca 16. Közben Szalmási elvtárs előkészítette a gyönyörű szerszámtartót, benne a csillogó, vanádiumkróm kulcskészlettel. Volt köztük megfelelő is. Elvitték a berendezéshez. Miután én is tisztelettel bemutatkoztam, a főnök invitált:
