Horváth Róbert: Beszélgetések az olajiparról – vezetésről, iparvezetőkkel (MOIM Közleményei 10; Zalaegerszeg, 1999)

Simon Pál

Megemlítem, hogy én a harmadik és a negyedik évfolyamon katona ruhában tanultam, mert akkor honvéd kollégista voltam. Nagyon kellett vigyáznom, mivel az egyenruha miatt könnyen azonosítani lehetett, hogy jártam-e előadásokra. - Hogy kerültél a Honvéd Kollégiumba? A második év elvégzése után. 1949 nyarán megszüntették a népi kollégiumokat, és '49 őszén én lettem az akkor létrehozott állami kollégium igazgatója, mint egyetemi hallgató. Akkor voltam először igazgató. Erről úgy szereztem tudomást, hogy a Móricz Zsigmond körtéren egy évfolyam - és kollégista társammal találkoztam és ő mondta, hogy már napok óta keresnek, mert én lettem az új igazgató. Azt hittem tréfál, de nem így történt. Valóban, az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter adott megbízást, hogy lássam el a megszűnt Irinyi János Vegyészmérnök Kollégium helyett létrehozott Állami Vegyészmérnök Kollégium igazgatói teendőit. Másodéves egyetemi hallgató és kollégiumi igazgató voltam. 80 fiú és 20 lány volt a kollégiumban. Egy 5 emeletes épületben helyeztek el bennünket. Mindent megkaptunk, amire szükség volt. Az előző helyen, az Orom utcai romos villában előfordult, a szobában olyan hideg volt, hogy reggehe a pohárban megfagyott a víz. - Kiemelt lehetőségeket kaptatok anyagilag is? Igen. A népi kollégiumban 1948 őszén és telén sokat fáztunk, éheztünk is gyakorta. Ha a szobaszövetkezet valamelyik tagja csomagot kapott, akkor azt igazságosan elosztottuk. Aki a csomagot kapta, azé volt a jog, hogy a sarokban állva, elfordulva közölje, amit a kezében fog, az kié, - a Jóskáé, Pistáé stb. Aki osztott, igyekezett igazságos lenni, aki pedig teljesen önkényes sorrendben jelölte meg a neveket, nem tudta, hogy ki mit kap. Ez nagyonjó iskolája volt egymás segítésének. Olyan is volt 1948 telén, hogy az igazgató összekolompolta a kollégiumot és azt mondta: „Holnap senki nem megy be technikára, mert nincs mit enni!" A titkár pedig elővette a névsort, és olvasta a gyűjtőpárokat. Magam is végigmentem Újpesten és gyárról-gyárra kunyeráltunk. „Munkásparaszt szülők gyerekei vagyunk, népi kollégisták, mi leszünk a jövő értelmisége. Nincs mit enni, adjatok!" - és adtak. Vittük a zsákban a krumplit, a két kiló babot. így visszagondolva már könnyebbnek tűnik, de akkor nem volt könnyű az élet. Sokan, akik ezt csak könyvekből, elmondásból ismerik, hitetlenkedve fogadják.