Tamási Judit szerk.: Műemlékvédelem törvényi keretek között, Törvénytől törvényig, Történetek az intézményes műemlékvédelem 120 évéből (Budapest, 2001)

Az első világháború idején a hadiipar korlátlan nyersanyagigénye nem kímélte a műemlékek tetőzetének fémborításait és a templomok harangjait sem. A harang és az ágyú anyaga, a bronz nagyjából ugyanolyan arányú ón és vörösréz összetételű volt. A harangok összegyűjtése önkéntes adakozással kezdődött 1915-ben, s az illetékes katonai parancsnokság már ebben az évben értesítette erről a MOB-ot. A felajánlók, majd később a rekvirálók nem törődtek a harangok történeti, művészi vagy kulturális értékével. A MOB több esetben interveniált a VKM közbenjárását kérve, de csak évekkel később tudta elérni azt, hogy Szurmay Sándor, a Tisza-kormány honvédelmi minisztere 1917. május 23-án megjelent rendelete értelmében az 1700 előtti vagy valamilyen kulturális és történeti szempontból értékes haragok mentesüljenek a módszeres rekvirálás alól. A döntést minden esetben a MOB véleményének meghallgatása után hozta meg a Honvédelmi Minisztérium illetékes államtitkára. Mire a rendelet megszületett, már rengeteg harang semmisült meg, de a Felvidék és Erdély területén a rendelkezésnek még nagyon pozitív hatása volt. Többek között ezért javasolta a MOB, hogy mentesítsék Oláhivánfalva gör. kel. temploma 1704-ben öntött harangját, a hidegvízi gör. kat. templom 1624-es és a marosnagylaki ref. templom 1667-ből származó harangját. A MOB 1917-ben kelt felterjesztésének melléklete a mentesítésre javasolt erdélyi harangok felsorolásával Mentesítésre javasolt erdélyi harangokról készült felvétel a gyűjtőhelyen A marosnagylaki ref. templom 1667bó'l származó harangja