Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2003/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2003)

Szemle - Vaslogika és régészet. Gere László: Késő középkori és kora újkori fémleletek az ozorai várkastélyból (Fülöp András)

SZEMLE 163 VASLOGIKA ÉS RÉGÉSZET Gere László: Késő-középkori és kora újkori fémleletek az ozorai várkastélyból. Opuscula Hungarica IV. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2003. A régészek előtt közismert, ám sokszor be nem vallott tény, hogy a középkori fémleletek - különösen a vastárgyak - a régészeti leletanyag örök vesztesei. Míg a réz- és bronztárgyak feldolgozásához széles körű művelődéstörténeti, iparművészeti ismeretekre van szükség, addig a fémek túlnyomó többségét kitevő vasleletek sokszor olyan rozsdás állapotban kerülnek elő, hogy alakjukat, funkciójukat sem lehet meghatározni. Ráadásul a restaurátorok szerint e fémtárgyak életét megfelelő beavatkozással sem lehet megmenteni, legfeljebb csak meghosszabbítani, ami elég lehangolónak tűnik (sovány vigasz, hogy kilátásaik még ezzel együtt is jobbak, mint minekünk, embereknek). Egyúttal elterjedt az a közhely is, hogy a fémleletek keltezésre alkalmatlanok, hiszen formai jellegzetességeiket kizárólag funkcionális szempontok határozták meg, amelyek viszont évszázadokon keresztül változatlanok maradhattak. Mindez oda vezetett, hogy a fémleletek évtizedeken keresztül többnyire csak illusztrációként szerepeltek a régészeti publikációkban, tárgyalásuk rendszerint elmaradt. Aki mégis tájékozódni kívánt a témában, csupán néhány közleményre támaszkodhatott: így Szabó Kálmán néprajzi ihletésű alapvetésére, a fegyvertörténeti szakirodalomra, Müller Róbert mezőgazdasági vaseszközökkel foglalkozó munkásságára vagy pár mintaszerűen közölt ásatásra. A fentieket azért tartjuk szükségesnek előrebocsátani, hogy megérthessük, mekkora vállalkozásba fogott Gere László, amikor hozzálátott az ozorai vár fémleletanyagának feldolgozásához. A szerző, aki ma az ÁMRK Kutatási Osztályának régésze, korábban évekig részt vett az ozorai vár feltárásában, majd az előkerült fémekből írta doktori disszertációját, melyet 1994-ben nyújtott be az ELTE Régészeti Tanszékére. Kisebb változtatásokat leszámítva ugyanez került most kiadásra az Opuscula Hungarica IV. kötetében. Külön meg kell emlékezni erről a sorozatról, mely a Magyar Nemzeti Múzeum gondozásában jelenik meg. Eddigi témaválasztásaiból látható, hogy a sorozatszerkesztők (Garam Éva, Révész László) feltett szándéka a magyar régészet „fehér foltjainak" felszámolása, és ebbe a mostani kötet igazán beleillik. A könyv jó minőségű papírra készült, erős, „fénymásolástűrő" kötésben, ami - figyelembe véve a kötet árát - az értelmiségi olvasó számára is némi reménysugárt jelenthet. A könyv szemnek is kellemes, áttekinthető tagolása a technikai szerkesztő (Simonyi Erika) munkáját dicséri. Különösen tetszetős az a megoldás, miszerint az egyes lelettípusok ismertetése előtt kis táblázatba összefoglalva szerepelnek a bemutatandó tárgyak legfontosabb adatai (sorszám, leltári szám, lelőkörülmények és a vonatkozó képtábla száma), ami alapján az ábraanyag könnyen