Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)
SZEMLE - A Livraisons d’historie de l’architecture című új francia építészettörténeti folyóirat (1-3/2001) (Granasztói Olga)
te Franciaország identitását, a kulturális örökség mint érték, egyfajta menedékül szolgált. Az állami vezetés nagyon is komolyan gondolta, hogy az eltemetett királyságtól örökölt kastélyokat államfői rezidenciákká alakítsa át. 1960-ban például kiderült, hogy a köztársasági elnök szívesen átköltözne az Elysées palotából az V. Károly által építtetett kissé zord vincennes-i várba. A tervek elkészülte után azonban mind több és több akadály merült fel: a parlament és a minisztériumok túl messze lettek volna, és a távolság miatt szinte lehetetlenné vált volna a közlekedés is. Végül a tervet elvetették, a vár viszont rajta maradt a programtörvény legsürgősebben felújítani szánt épületeinek listáján. Vincennes mint reprezentációra alkalmas hely háttérbe szorult, Versailles kiemelt szerepe azonban bizonyossá vált. Komoly összeget elsőként a Nagy Trianon épületére fordítottak, hogy Franciaország legfontosabb hivatalos vendégeinek fogadására alkalmassá tegyék. A feladat igen nehéznek bizonyult, hiszen egy olyan épületet kellett teljesen komfortossá tenni, amelyben sem fűtés, sem konyha, sem fürdőszoba, sem telefon nem volt. 1963-ban a terv megvalósítása még nehezebbé vált, amikor a köztársasági elnöki hivatal azon kívánságának adott hangot, hogy tartsanak fenn egy külön lakosztályt az államelnöknek is. Ennek kialakításához végül a Trianon-sous-Bois szárnyat találták alkalmasnak. A francia múzeumi igazgatóság tízmillió frankot kapott a belső terek kivitelezésére és a berendezésre. Mivel a köztársaság legmagasabb szintű vendégeinek fogadásához elvégzendő munkálatok abszolút elsőbbséget élveztek, ezért a kastély és a park felújítása későbbre halasztódott. Csak 1966-ban, a programtörvény periódusának végén, a rezidencia elkészültekor tudtak ismét az 1962-es törvény által előírtaknak megfelelően az egész kastéllyal foglakozni. A programtörvény egyértelmű ideológiai jelentősége és szempontjai mellett a műemlékek kiválasztásában technikai megfontolások is közrejátszottak. Mind a hét érintett épület számtalan restauráláson és átalakításon esett át már korábban is: a Malraux alatt elhatározott munkálatok egy hosszú múltra visszatekintő folyamat újabb állomásának voltak tekinthetők. Versailles mellett ez különösen Vincennes-ra és Reims-re volt még érvényes, ahol a két világháború pusztításai már korábban is jelentős helyreállításokat tettek szükségessé. Ez a hagyomány magyarázza azt a gyorsaságot is, amivel az építészek az állam által megfogalmazott elvárásokra választ adtak. A költségtervezet már jóval a szöveg napirendre tűzése előtt készen volt. A kulturális miniszter, André Malraux már 1960-ban felvetette a programtörvény lehetőségét, de csak egy bő évvel később került megszavazásra és lépett hatályba. 1961ben sikerült a beruházásokért felelős kulturális bizottságnak döntenie a hét műemlék helyreállításáról. A minisztérium szakértői gondot fordítottak arra, hogy a költségvetést ne terheljék meg egyszerre túl nagy tételekkel, ezért elérték azt, hogy a parlament öt évre elosztva szavazza meg a támogatásokat. A programtörvény így egészen 1966-ig futott.
