F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1999/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1999)

KITEKINTÉS - Julián Esteban Chapapría: A spanyolországi műmlékvédelem története (1844-1990)

- képes megteremteni az örökkévalóságnak szánt rekonstrukciót, amely egy talán sohasem létezett eredeti állapothoz való visszatérést helyez előtérbe. Ekkor jön létre az idő destruktív elemként való értelmezése, ami tulajdonképpen nem más, mint az időlegesség lineáris felfogása, amely átlép a dolgok örökös visszatérésének illúzióján. Az idő ebben az összefüggésben egyetlen irányba mozgó nyílvesszőként képzelendő el. Az időnek e két értelmezése - azaz az eredeti állapothoz való örök visszatérés és az ezzel szemben álló visszafordíthatatlan idő lineáris jellege - fogja ezután meghatározni és megkülönböztetni egymástól a beavatkozásokat. Minderre jelentős befolyást gyakorolt két különböző filozófiai rendszer is. Az egyik a művészi produktumot alapvető és véletlen elemek együtteseként értelmezi, következésképpen a véletlen elemek mobilitása nem fogja megakadályozni a mű egyéni jellegének vagy egységének felismerését. A másik szemléletből fakadó magatartás a művet oszthatatlan és kiterjeszthetetlen egységként kezeli, éppen ezért ennek azonossága egy olyan belső elvtől függ, melynek keresése a spanyol műemlék-restaurálás legjellemzőbb magatartása lesz. Mindazonáltal hasznosnak véljük áttekinteni azokat a kritériumokat és gondolatokat, amelyek a kezdetektől fogva döntően befolyásolták a spanyolországi műemlék-restaurálást. Ebben az értelemben el kell ismernünk a franciaországi példák hatását, amelyek a múlt században modellértékű kulturális referenciaként szolgáltak Spanyolország számára. Mindenekelőtt a sajtót kell megemlítenünk, amely a 19. században elsőrendű szerepet játszott az építészeti elgondolások újraértékelésében.

15 Franciaországban a L'Artiste volt az első romantikus magazin, amely nyíltan szembehelyezkedett a neoklasszikus és idealista „archeologizmussal". A környezethez való idomulás, a társadalom részére hasznos építészet és a történelem újraértékelésének szabadsága váltak a romantikus kritika alappilléreivé. A L'Artiste és a Revue Generale de l'Architecture védelmükbe vették az akadémia hivatalos álláspontjával szemben fellépő kritikus építészeket, akik mint Labrouste vagy Duban a racionalista és eklektikus elméletek hívei voltak. Zabaleta és Aníbal Alvarez építészek - a hivatalos klasszicista elképzelések kritikus visszautasításával egyidejűleg - Spanyolország építészetét új történelmi megvilágításba helyezték. Minthogy a romantikában az építészet kifejező képessége meghatározó szerepet kapott, sohasem törekedtek egy kizárólagos lingvisztikai szabályrendszer megalkotására, hanem egyszerűen csak védelmezni kívánták a romantikus érzékenységnek leginkább megfelelő asszociatív szabályokat. Spanyolországban az első műemlék-restaurálási kísérleteket - az államosított kolostori levéltárakban hozzáférhető forrásokra támaszkodó, a nemzeti történelmet újraértékelő régészeti és stíluselemző tanulmányok sora előzte meg. A VII. Ferdinánd halála után visszatérő liberális száműzöttek az 1834-es évet a Franciaországból hozott romantikus gondolatok győzelmi menetévé avatták. A jelentős frankofon befolyás alatt álló és a kezdetekben klasszicista irányzatú, majd romantikus írók jövőbeni generációjára legnagyobb befolyással bíró spanyol értelmiségiek egyike Alberto Lista volt. Tanítványai közül José Amador de los Ríost, Esproncedat és Duque de Rivast említhetjük meg. Ezt az első romantikus hullámot az uralkodó esztétizáló klasszicizmussal szemben merészen fellépő és azt „megtörő" ideológia premierjeként foghatjuk fel. Az olyan egyesületek létrejötte, mint az „Ateneo Madrilefio" vagy a „Liceo Artístico y Literario" ko-