F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1999/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1999)

KITEKINTÉS - Julián Esteban Chapapría: A spanyolországi műmlékvédelem története (1844-1990)

leltetni is tudta a forradalmi gondolatok győzelmét - végső soron képtelennek bizonyult útját állni a 18. századi teoretikusok jósolta változásoknak. A mindent eldöntő összecsapásra 1833-1843 között került sor, amikor a klérus befolyásának csökkentésére hatékony jogi intézkedések egész sorát hozták. Ne felejtsük el, hogy Spanyolországban 1834-ben 37 szerzetes- és apácarend valamint 3027 kolostor létezett, amelyekből 2706 koldulórendi volt. A reformfolyamat végén nyolc szerzetesrend maradhatott meg, melyek mindössze 41 kolostort tartottak fenn. Megjegyezzük, hogy közülük 39-ben a piarista rend iskolái működtek, és mellesleg ez volt az egyetlen rend, amely ebben az időszakban növelte tagjainak számát. Az apácarendek mintegy 1000 kolostorral rendelkeztek, megtarthatták rezidenciáik nagy részét, de taglétszámuk gyakorlatilag a felére csökkent. Ennek okát azonban leginkább a „beöltözés" tilalmában kell keresnünk.

8 A spanyol költségvetési adósság nagysága oly méreteket öltött, hogy a kormánynak nem maradt más (csupán elméleti síkon mozgó) választása, mint bevételeinek nagy részét a kamatok törlesztésére fordítani, vagy VII. Ferdinánd példáját követve a csőd kihirdetése. Tulajdonképpen a fent említett pénzügyi kényszer volt az, amelyre hivatkozva sajátították ki az egyházi vagyont.

9 Kétségtelen, hogy a változások a rezsim megerősödését szolgálták, minthogy ezáltal egy olyan jelentős tulajdonosi réteg jött létre, amely boldogulását a győzedelmes intézményi rendszernek köszönhette. Az egyházi tulajdon kisajátítása két szakaszban bonyolódott le. A Mendizábal inspirálta első szakasz 1836-1844, illetve 1845-1854 között zajlott le. A Madoz által végrehajtott második - 1855-1856 és 1858-1867 közötti - ciklus 1867-ben a Szentszékkel kötött megállapodással fejeződött be, mely egyezmény majd a spanyol egyház új gazdasági szervezetének sarokköveként nyert jelentőséget.

10 A kisajátítások nyomán elkövetett rombolások a művészvilág és az értelmiség tiltakozását váltották ki. A tiltakozási hullám persze nem a véletlen műve volt, hiszen Mendizábal felvetése éppen egybeesett az érett romantika virágzó időszakával (1830-1840), amikor a romanticizmus esztétikája éppen a múlt kulturális örökségének nagyszerűségére hívta fel a figyelmet. A védekezési mechanizmust elindító gyújtóbomba Espartero (kormányzott 1841-1843 között) azon rendelete volt, amely a Mendizábal által korábban még tiszteletben tartott egyházi javak kisajátítására vonatkozott. A rendelet következményeként bekövetkező műemléki rombolásokat csak kismértékben tudták ellensúlyozni az 1844 júniusában létrehozott Műemlékek- és Művészeti Alkotások Központi Bizottságának (a továbbiakban MMAKB), valamint a megyei Műemléki Bizottságok intézkedései. Még ugyanebben az évben egy másik királyi rendelet kötelezte a megyék politikai vezetőit, hogy részletes feljegyzést készítsenek „...mindazon műemlékekről és művészi tárgyakról, amelyeket építészeti szépségük, régiségük, eredetük és használatuk vagy a hozzájuk fűződő történelmi emlékezet konzerválásra érdemessé tesz." Ezen feljegyzések - kiegészülve a MMAKB és a Megyei Bizottságok állapot-felméréseivel - jelentették az építészeti örökség inventarizációjára tett első kísérletet. Amikor a kormány - gazdasági és kulturális megfontolások okán - 1845-ben felfüggesztette a kolostorok eladását, végre úgy tűnt, hogy siker koronázhatja az építészeti örökség védelmében tett erőfeszítéseket.

11 Mindazonáltal az 1855-ben megszavazott Madoz-féle - „a javak általános kisajátítását" szabályozó - rendelet az eladás alól „...csak olyan épületek számára biztosított