F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1999/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1999)
KITEKINTÉS - Julián Esteban Chapapría: A spanyolországi műmlékvédelem története (1844-1990)
krauszizmussal* is közös vonásokat mutató - csipetnyi idealizmussal fűszerezett - pozitívizmus jellemezte. Ezek azok az évek, amikor Spanyolországot politikailag - Európa többi részéhez hasonlóan - a visszahúzódás jellemezte. Spanyolország ebben az időszakban az elszigetelődést választotta, amikor is Európa már túl volt a porosz győzelmen és a bismarcki rendszerek megszületését valamint a kontinens iparosodásának felgyorsulását élte át. A nyolcvanas években már egy erősebb és érettebb Spanyolországot szemlélhetünk. A rezsim konszolidálódott és a XII. Alfonz halála után létrehozott kétpártiság is működőképesnek mutatkozott. Mintha a hatvanas évek folytatása lenne, a politikai életben újra a liberalizmus eszméi kerekedtek felül, ám most már jóval reálisabb alapokra támaszkodva, és ami döntőnek bizonyult, szorosabb függőségi viszonyt kialakítva a hatalom bázisaival. Ezeknek az éveknek elvitathatatlan eredménye az esküdtszékek létrehozása valamint az általános választójog kiterjesztése volt. A század utolsó, feszültségektől terhes és mégis patetikus évtizedének közgondolkodásában - a tradicionális ideológiákhoz és tételekhez erőteljesen ragaszkodó álláspontok ellenállásával szemben - a pozitívizmus eszmerendszere immáron kitörölhetetlen nyomokat hagyott, mint ahogy befolyása és jelenléte a természet-és a társadalomtudományok terén is vitathatatlan. Az addig széles körben elfogadott „egységes Spanyolország" doktrínáját egy új gazdasági, politikai és kulturális irányzat, a regionalizmus kérdőjelezte meg. Mindezek ellenére a 90-es évekre mégiscsak a gyarmati háború volt a legjellemzőbb. 5 VII. Ferdinánd halála (1833) után az 1834-ben illetve 1835-ben kitört népi felkelések - amikor is többek között kolostorokat égettek fel - helyrehozhatatlan károkat okoztak. Az egyházellenes megnyilvánulások következményeként Maria Cristina királynő kormánya nemcsak feloszlatta a jezsuita rendet, hanem bezáratta mindazon kolostorokat, amelyekben tizenkét szerzetesnél kevesebb élt. Mendizábal 1836. évi rendeleteiben pedig már feloszlatta az összes rendet. Ez alól csupán a köz érdekében kifejtett jótékonysági feladatokat felvállaló rendek menekültek meg. 6 A nemességgel ellentétben -, melynek integrációja a polgári társadalomban nagyobb nehézségek nélkül ment végbe - az egyház 1836 után kénytelen volt szembesülni intézményi rendszerének felbomlásával, előjogainak valamint ingó-és ingatlan vagyona jelentős részének elvesztésével. 7 A kormány - az 1836 március 1-én elfogadott rendeletekkel összhangban - a kisajátított kolostorok egy részét laktanyáknak, börtönöknek, bíróságoknak, iskoláknak és kórházaknak alakítatta át. Néhány objektumot a helyi önkormányzatoknak ajánlottak fel, míg az állomány talán legértékesebb épületei nyílt árverés keretében kerültek eladásra. Nem nehéz elképzelnünk - a radikális intézkedések következményeként - az épületek állagában bekövetkező, a kezdetekben lassú, majd idővel felgyorsuló pusztulási folyamatok megindulását. Természetesen az idáig vezető út hosszú volt. Az a folyamat, amely a régi rezsim egyházának eltűnéséhez vezetett 1808-ban - szerénynek mondott reformok bevezetésével - vette kezdetét. Az egyház és a trón védelmi szövetsége - még ha átmenetileg kés* Krause, Karl Christian Friedrich (1781-1832), német bölcselő. Filozófiai rendszerének, a paneutcizmusnak Magyarországom, Belgiumban és Spanyolországban sok híve volt.
