F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)

SZEMLE - Schikedanz Albert (1846-1915) (Timár Árpád)

harmóniájáról, forma és funkció megfeleléséről, vagy némely esetben ezek hiányáról, egy-egy megoldás eredetiségéről, kiválóságáról. Egy monográfián belül természetesen lehet - és kell is - különbséget tenni a jelentősebb és az érdektelenebb alkotások között, valamiféle belső hierarchia már azáltal is kialakul, hogy nem azonos terjedelemben foglalkozunk a különféle alkotásokkal. Az egyéni fejlődésrajz során tett összehasonlítások is sugallnak egyfajta értékrendet. Az esztétikai értékelés elvi alapjainak kidolgozása terén azonban előbb-utóbb tovább kell lépni. A Gábor Eszter reprezentálta módszernek természetesen vannak még lehetőségei, további megoldandó feladatai: Steindl, Schulek, Hauszmann vagy Alpár Ignác munkásságának monografikus feldolgozása például semmiképpen sem kerülhető meg, ám az eddig elvégzett munka - melynek nem jelentéktelen érdemi részét éppen Gábor Eszter végezte el, hiszen a Schickedanz-tanulmány csupán csúcspontja egy tekintélyes tanulmánysorozatnak - elégséges alapot ad arra - sőt azt is mondhatjuk, kifejezetten kiprovokálja -, hogy néhány elméleti kérdést is felvessünk. Az egyik kérdés, hogy hol húzódik a határ az építészetben művészet és nem művészet között, azaz egy-egy kor építőtevékenységéből mi tartozik bele a tulajdonképpeni művészettörténetbe, és mi az, ami esztétikailag érdektelen, aminek legfeljebb csak helytörténeti, várostörténeti vagy művelődéstörténeti jelentősége van? A mérnöki létesítmények - az út-, vasút-, hídépítés körébe tartozó műtárgyak -, a lakóépületek - a családi ház, nyaraló, villa, városi bérház -, a gyárépületek, a pályaudvarok, vásárcsarnokok, színházak, fürdők, bankok, tőzsdék stb. beletartoznak-e teljes egészükben az építőművészet körébe? Kérdés persze, hogy meg tudjuk-e fogalmazni azokat az esztétikai elveket, kritériumokat, amelyek alapján megvonjuk építőtevékenység és építőművészet között ezt a határt? Valahol ki kell jelölnünk ezt a vonalat, még akkor is, ha tudjuk, nem valami végleges, kőtáblára véshető szabályokról van szó. Nyilvánvaló, hogy bárki bárhogy dönt, az vitatható és bizonyosan vitatott is lesz, időnként mégis meg kell kísérelni ezt a határt meghúzni, ha nem akarjuk, hogy az építészettel való foglalkozás teljesen parttalanná váljék. De beleütközünk abba a megkerülhetetlen kérdésbe is, hogy a historizmus újraértékelése, rehabilitálása tulajdonképpen milyen alapokra, milyen esztétikai elvekre épül. Elég-e annyit tudomásul vennünk, hogy a közízlés megváltozott, hogy a nosztalgikus múltbavágyódás sok más korszak után most a historizmus felé fordult, hogy ma kellemesebbnek érezzük a hamisnak tudott látszatot, a gazdag, díszes kulisszát - például a reneszánsz palotának mutatkozó körúti bérházakat -, mint a puritán ürességet, a panel lakótelepek őszinte, de sivár funkcionalizmusát. (Sőt sokszor még a korábban jeles műalkotásként számontartott modernista épületek lehangoló lepusztultsága is afelé billenti a mérleget, hogy a maradandó, nemes anyagokból kivitelezett hagyományos, „klaszszikus" formákat szebbnek, értékesebbnek, időtállóbbnak látjuk.) Az ízlés, a közhangulat megváltozása vitathatatlan tény. Kérdés, hogy vannak-e mögötte teoretikus szinten megragadható okok, elvek, motívumok. A historizmus fénykorában büszkén vallották, hogy a művészetek évezredes történetének minden eredményét, vívmányát immár alaposan megismerték, birtokba vették, s azt is természetesnek tartották, hogy ezzel a hatalmas formakinccsel élhetnek, szabadon gazdálkodhatnak.