F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)

SZEMLE - Schikedanz Albert (1846-1915) (Timár Árpád)

Nem dolgoztak ki új esztétikát, új értékszempontokat, úgy gondolták, hogy a történelmi korok stílusával egyenrangút alkothatnak, hiszen sokszor még az eredetinél is tökéletesebb, tisztább, egy-egy korstílus ideáljához közelebb álló formavilágot tudtak létrehozni. A velük szemben fellépő modernista kritika rótta fel csupán az eredetiség hiányát, s kérte számon a kor saját, csak rá jellemző stílusát. A legradikálisabb bírálók a másolást, az utánzást tehetetlenségnek, fantáziátlanságnak, sőt csalásnak, félrevezetésnek, hazugságnak bélyegezték. Manapság ezeket a bírálatokat túlzásnak, elfogultságnak, korhoz kötött rövidlátásnak szokás tekinteni. Néhány kérdés azonban változatlanul aktuális. Felvethető-e a művészek egyéni felelőssége? Volt-e választási lehetőségük, vagy megkerülhetetlen történelmi kényszer volt a stílusutánzás? Tudomásul kell-e vennünk, hogy e korszakban csupán az az egyetlen lehetséges művészmagatartás, amely minden igényt bármely stílusban kész volt kielégíteni? S továbbra is kérdés: vajon egyformán szépnek, esztétikusnak láthatjuk-e az eredetit és az utánzatot? Vajon eltűnt a különbség történeti minta és másolat között, megszűnt az eredetiség, a hitelesség, az egyszeri lelemény, a művészi invenció, a rátalálás érték volta? S ha nem tartjuk egyenértékűnek a mintát és a másolatot, akkor vannak-e adekvát kritériumaink, amelyekkel a történeti stílusokat követő alkotásokat érdemük szerint méltathatjuk? De persze az is lehet, hogy másként kell felvetnünk a kérdést. Lehet, hogy nem fantáziátlan utánzatnak kell tekintenünk a historizmus alkotásait, hanem a hagyományos elemek szabad, kreatív felhasználásának, ahogy a reneszánsz és barokk nagyjai is tették? Vagy a motívumok, az „idézetek" önálló, új elveken alapuló variálásának, ahogy újabb építészeti irányzatok teszik? (Nyilvánvaló, hogy a mi megközelítésünk sem független attól, hogy mit tartunk értéknek ma a kortárs építészetben.) Még egyszer hangsúlyoznunk kell azonban, hogy mindezek a kérdések nem Gábor Eszter írásainak hiányaiból, hanem sokkal inkább erényeiből fakadnak. A válasz megkísérlése sem kizárólag az ő feladata, hanem a szakma egészéé. Sőt az is elképzelhető, hogy e kérdések nem helyén valóak, nem időszerűek, nem valós igényekből, hanem csupán a recenzens elavult, a századelő világnézetétől befolyásolt szemléletéből fakadnak. Akkor viszont illene valakinek teoretikus szinten kifejtenie azokat az alapelveket, amelyek megalapozzák a historizmus rehabilitálását, vagy legalábbis időszerűtlenné, értelmetlenné teszik az itt felvetett kérdéseket. Tímár Árpád