F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)

TÁJÉKOZTATÓ - Mihály Mária: Műemlék- és műtárgyvédelem a törvény tükrében

kat pedig a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai és alkalmazottai látták el, létrehozása tehát nem terhelte meg az állami költségvetést. Ez a nagyvonalú rendezés azután napjainkig tovább élt, az országos múzeumok által évtizedeken keresztül kötelezően ellátott hatósági feladatok sem terhelték meg az állami költségvetést. Az 1881. évi XXXIX. t.c. a műemlékek védelmét, a nemzeti nagy közgyűjtemények szervezeti és személyzeti viszonyait az 1922. évi XIX. t.c., illetve majd az 1934. évi VIII. t.c. szabályozta. A többi közgyűjteményről és az ingó javak védelméről a múzeum-, könyvtár- és levéltárügy némely kérdéseinek rendezéseiről szóló 1929. évi XI. t.c. rendelkezett. Ez a jó fél évszázad alatt kialakult törvényi rendszer végül felölelte a nemzeti kulturális örökség egészét, és jogi és közigazgatási eszközökkel felépítette a magyar közgyűjtemények egységét a szakértelem, az anyagi és intézményi feltételek koncentrálásával. Mindez azonban a háborús évek miatt már nem tudta betölteni hivatását. Végrehajtását az is nehezítette, hogy a törvényegyüttes, sok pozitívuma ellenére, maga sem volt mentes bizonyos belső ellentmondásoktól. Ilyennek mondható például a gyűjteményi és hatósági feladatok, a személyi és pénzügyi források túlzott egybevonása, vagy a közgyűjteményi érdekek túlzott érvényre juttatása. Az 1881 és 1934 között megalkotott törvénykoszorút 1949-ben egyetlen jogszabály, a múzeumokról és a műemlékekről együttesen rendelkező 1949. évi 13. számú törvényerejű rendelet helyezte hatályon kívül, rövid időre hazánkban is megvalósítva a kulturális örökség egységes kezelését. A sok szempontból korszerű új törvény ismét egy olasz, az 1939-ben elfogadott és a mai napig hatályos törvény mintáját követte, bár az akkori körülmények miatt az elfogadott törvény korántsem a tervezet szerint alakult. A törvény hatálya a közgyűjteményekre, a nemzeti érdekű magángyűjteményekre, a nemzeti érdekű muzeális emléktárgyakra, a műemlékekre és a védett területekre terjedt ki. A törvényben az ezekről rendelkező fejezetek a fenti sorrendben követték egymást, amely eltér a klasszikus sorrendtől. A kulturális örökség védelméről szóló törvények mindig a történetileg előbb kialakult műemlékvédelemmel, azaz az ingatlan örökséggel kezdődnek és csak azután következnek az ingó javakra vonatkozó rendelkezések. Ha a szokásos sorrend megcserélését jelzés értékűnek ítéljük, azt gondolhatjuk, hogy előre vetítette a később történteket, a műemlékvédelem elszakadását a kultusztárcától. A törvény megszüntette a Magyar Nemzeti Múzeum önkormányzati szervezését, melynek vagyona az államkincstárra szállt át. A nagy nemzeti közgyűjtemények önállóvá váltak. A Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségét és a Műemlékek Országos Bizottságát egyetlen központi hatóság, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja váltotta fel. Bár ebben a törvényben megvalósult a már egy évszázaddal korábban megfogalmazott cél, hogy egységes törvény rendelkezzen a nemzeti kulturális örökségről, a korábbi törvények vívmányaiból mégis többet feladott. Szűkítette a közgyűjtemények körét, és csak az állam, megye, város és község tulajdonában lévő közgyűjtemények maradtak azok. Mint a címe is mutatja, ez a tvr. nem rendelkezett a könyvtárakról és a levéltárakról, a „közgyűjtemények" című fejezete csak a múzeumokról szól. A tvr. bejelentési kötelezettséget írt elő a magángyűjteményekre és a műtárgyakra, a műtárgyak, könyvek és kéziratok kiviteléről pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszter külön rendelete szólt.