F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)
KITEKINTÉS - Wolfgang Wolters: Történeti belső terek: restaurálni?, megjeleníteni?, konzerválni?
A múzeum a bombázás okozta károk óta nem használható és egyre növekvő mértékben pusztul. Emellett a megmentésére irányuló kísérletek egy-egy részének lebontásával jártak együtt. A veszteségek nagyok, az olyan veszteségektől azonban, amelyek a múzeumi használatot érintő beavatkozások révén keletkeztek volna, az utóbbi 50 évben sikerült megkímélni az épületet. 1989 óta a Szövetségi Építésügyi Felügyelet (Bundesbaudirektion) mindenekelőtt és nagy eredménnyel állagmegóvást és kutatásokat végzett, és módot is adott a kutatásra. Igencsak figyelemreméltó teljesítmény ez, amely minden elismerést megérdemel. A Berlinben sok területen romboló hatású pénzszűke ezegyszer elhalasztotta az elsietett, az épületre és berendezésére nézve veszélyes döntéseket. De hogyan bánjunk most a fennmaradt és oly jól dokumentált emlékkel? Röviden emlékeztetni kell itt arra a gyötrelmesen egy helyben járó berlini vitára, amelyben egyedül a királyi vár és az Építészeti Akadémia homlokzatainak az elpusztult épületeket alapul vevő újjáépítése tűnik a többség által elfogadhatónak. Túlságosan is sokan barátkoztak meg oly közelről a kulisszákkal, hogy már nem akarják elfogadni csalódásokban nem szűkölködő valóságunkat, és a modem építészet által okozandó, feltételezett csalódás helyett rezignáltán és a hozzászokás tompító hatásának reményében a kulisszák által keltett illúziót álmodják meg. Örüljünk tehát egy olyan építészeti akadémiának, amely schinkelibb lesz, mint valaha is volt. És az Új Múzeum? Konzerválni? Restaurálni? Renoválni? Megjeleníteni? De mit konzerváljunk? Hogyan restauráljunk? Talán jóformán mindent renoválni kellene, a korszellemnek megfelelően. És végül mit, hogyan jelenítsünk meg? Még 1989 előtt a Niobidák Termében azzal kísérleteztek, hogy a sérült állományt új festés révén rekonstruálják. Ha ezt kiterjesztenénk az egész helyiségre, az azt jelentené, hogy az utolsó festés egyetlen négyzetcentiméterét sem hagynánk meg többé látszani, miközben kitérek a kérdés elől, vajon nem volna-e észszerűbb, ha óriási ráfordítással és minden bizonnyal csalódást keltő eredménnyel feltárnánk az első festésréteget a maga ornamenseivel, amely egy későbbi alatt sok helyütt most ismét látható. Ebben az újrafestést követően, felületeit tekintve teljesen kortársi környezetben a restaurált képek a múzeumi megjelenítéshez hasonlóan mint egyedüli régi elemek tűnnének ki - és hullanának ki belőle. A múzeumban a belső terek fennmaradásának mértéke igen különböző. A skála a jól megőrzött, mivel restaurálással el nem rontott helyiségektől, mint amilyen a Bacchus-terem, az olyanokig terjed, amelyekben csak kevés töredék maradt meg. Ehhez járulnak még azon díszítések nem várt módon bőséges maradványai, amelyeket 1989 előtt szereltek le lebontott helyiségekből és raktárakban tároltak - a padlótól kezdve a boltozatfestményekig. Azokban a belső terekben, amelyekben első pillantásra csupán kevés maradvány őrződött meg, ám az eredeti állapot szerencsére régi ábrázolásokon dokumentálva van és a helyszíni maradványokból éppenséggel extrapolálható volna, meg lehetne kísérelni megengedni egy a teljes felületre kiterjedő rekonstrukciót úgy, hogy az eredeti maradványokat abba integrálnák és restaurálnák. Az ezt követően domináló modern részek és az építés korából származó, erősen károsodott, számtalan retusálás révén feljavított töredékek közti feszültség elkerülhetetlen eleme lenne ennek a koncepciónak.
