F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)

KITEKINTÉS - Wolfgang Wolters: Történeti belső terek: restaurálni?, megjeleníteni?, konzerválni?

Nemcsak a színes festések szenvedtek károsodást, hanem némely esetben a háromdimenziós építészeti- és díszítőelemek is. Ha ezeket olyan állapotba akarjuk hozni, amely annyira hasonlít az eredetihez, mint egy 1:1 modell, akkor pótolni kell őket vagy - talán az oszlopok esetében - köpenyezni kell őket. Felvetődik a kérdés, hogyan bánjunk a jövőben ezzel a kiemelkedő jelentőségű építészeti emlékkel. A radikális gyógymódot - ahol csak kevés maradt meg, eltávolítani vagy lefedni a maradványokat, és anonim múzeumi helyiségeket alakítani ki - a beszélgetések során újra meg újra mint aligha elkerülhetőt emlegették. Egy ilyenfajta pusztítás, úgy reméljük, először is belátásból és nem csupán a berlini műemlékvédelmi törvény és egy sokak által harmatgyengének remélt műemlékvédelmi hivatal által rögzítettek miatt lesz lehetetlen. Tehát az itt már többször ismertetett, gyakorta választott úton kellene járni és az Új Múzeumot „régi fényében újra feltámasztani"? Egy új Új Múzeumra kellene a festőknek, stukkókészítőknek és kőfaragóknak megbízást adni? A végeredmény egy monumentális hamisítvány lenne; olyan célkitűzés ez, amely egy múzeumban aligha képzelhető el, egy múzeumban, amely a hamisítványokkal szemben gyenge és érzékeny, és szégyenlősen a raktárba szokta száműzni őket. Marad egy megoldás, amely számomra a jelenleg széles körben elterjedt renoválási gyakorlattal a háttérben az egyetlen lehetségesnek tűnik, még ha ezekben a dimenziókban és egy 19. századi berendezés esetében tudomásom szerint soha nem kockáztatták meg. A pusztulást, az öregedést, a bomlást és a töredékest tematizálják, úgy, ahogy ez a múzeumban vagy a műemlékvédelmi műhelyeiben azon kiállítási tárgyak esetében szokásos, amelyeket soha senki sem egészítene ki, de még csak nem is festene át. A legkisebb maradványokat is úgy, ahogy vannak, megszépítés nélkül, mint múzeumi kiállítási tárgyakat konzerválják, de nem restaurálják, és a töredékek közötti felületeket egy kiállítások számára is alkalmas, semleges színárnyalattal lezárják. Az antik művészet nyilvánvalóan elöregedett és gyakran töredékes, szeretettel és hozzáértéssel konzervált kiállítási tárgyai olyan belső terekben kerülnének elhelyezésre, amelyek nem tagadnák le a háború és az általa okozott pusztítások nyomát magán viselő történelmüket. E helyiségek gondolkodásba ejtő keretet nyújtanának a nemegyszer szintén sérült kiállítási tárgyak számára, amelyeket, miután kiszakították őket saját eredeti öszszefüggésrendszerükből, a szemlélőnek kell reflexió segítségével gondolatban visszahelyeznie elveszett kontextusukba. A teherbíró földszinten egyszer talán nagy súlyú ókori műalkotásokat fognak felállítani. Ha azután sikerülne az oszlopokat és a gerendázatot is - a statikai problémák leküzdése után - jelenlegi állapotukban meghagyni, a magába foglaló és keretelő építészet, valamint a szobrok között valamiféle összekötő kapocs jönne létre, amely, minden bizonnyal provokálóan, biztosan lebilincselően, gondolkodóba ejtő módon az architektúrát és a kiállítási tárgyakat dialógusban, de ugyanúgy önmagukban véve is megtapasztalhatóvá tenné. Berlinben manapság a kortárs építészettel szembeni bizalmatlanság okán az építészeti másolatokért szállnak síkra. Jómagam az Új Múzeum esetében a renoválás virágzó üzlete iránti mély bizalmatlanságból eredően az önmegtartóztatásért, az elpalástolásról való következetes lemondásért és a ránk maradt örökségnek a múzeumokban szokásos megszépítés nélküli megjelenítéséért. Nem többért, de nem is kevesebbért.