F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)
KITEKINTÉS - Wolfgang Wolters: Történeti belső terek: restaurálni?, megjeleníteni?, konzerválni?
Jelenleg elegendő csak körülnézni, hogy felismerjük, milyen mértékűek a renoválások, még az utolsó évtizedekben végzettek is. Az ember azt kérdezi magától, a helyzet nem azt parancsolja-e, hogy abbahagyjuk, hogy lemondjunk csaknem valamennyi beavatkozásról, mindazon beavatkozásokról, amelyek nem elengedhetetlenül szükségesek a meglévő megóvásához, s ily módon függetlenek a többségnek egy „ragyogó", „hiányoktól mentes", „egységes" hatással szembeni elvárásától. Moratóriumra lenne szükség, amely időt kínál, az utánagondolásra éppúgy, mint a közösség hozzászoktatására az esztétikailag nem mindig kielégítő állapotokhoz, miközben a legvisszataszítóbb átfestések e századból, különös gyakorisággal a 2. világháborút követő évekből származnak. A renoválásra számtalan példát lehet felhozni, szerencsére hozzáértő konzerválás és restaurálás is akad elegendő ahhoz, hogy mérleget vonjunk, és a jövendőbeli döntéseknél a túlságosan is gyakori kudarcot éppúgy szem előtt tartsuk, mint a kedvező fejleményeket, s az eredményeket eszerint mérjük le. Sürgető szükségszerűség lemondani a felújítás révén mindent „megszépíteni" akaró gyakorlatról mindazon esetekben, amelyekben nem lehetünk biztosak afelől, hogy a beavatkozásokat kellően képzett szakmai erők végzik el a művészet szabályszerűségeinek megfelelően. Túlságosan gyakran foglalkoztatnak olyan személyeket, akiknek egy rendes múzeumban vagy a műemlékvédelmi intézetek műhelyeiben soha nem lenne szabad hasonlóan értékes kincseket konzerválniuk vagy restaurálniuk. Volt idő, amikor hazánkban igen heves viták folytak, a médiumokban is, erről a gyakorlatról. Időközben a vita heve nyugtalanítóan lenyugodott, a probléma azonban továbbra is fennáll. A hozzá nem értő bánásmód következtében fellépő károsodás, sőt pusztulás problémája kizárólag a beavatkozások tetemes csökkentése árán s akkor oldható meg, ha a „múzeumi" normákat korlátozások nélkül figyelembe vesszük még a falusi templomokban is. Egy ilyen moratórium minden érintettől jelentékeny erőfeszítéseket követelne meg. Nem csupán azt feltételezi, hogy nyilvánosan megindokoljuk, miért térünk el egy széles körben elterjedt gyakorlattól, hanem olyan következménye is lenne, hogy jelentős pénzügyi eszközök terelődnének át a műemlékvédelem más, fontosabb területeire. Az egyetlen olyan intézmény, amely el tudja émi ezt, s amely hosszas fennállása alatt sok mindent el is ért, az állami műemlékvédelem, s az is marad. A művészettudományoknak árgus szemekkel kell nyomon követnie néhány szövetségi államban azokat a fejlődési folyamatokat, amelyek befolyásának tetemes csökkenéséhez, sőt magának a műemlékvédelemnek a messzemenő marginalizálódásához vezethetnek. Árgus szemekkel kell figyelnie és, ami a még fontosabb, mint szakmai szövetségnek messzire hallatszó módon állást kell foglalnia. A történeti belső terekkel való bánásmód egyik próbaköve lesz Stüler Új Múzeuma Berlinben, a város legszebb romja. Szinte valamennyi, ebben a rövid hozzászólásban érintett probléma ennek kapcsán is felmerül. Ennek az értékes építészeti alkotásnak, amely szerkezetét tekintve rendkívül modern, és a maga korában mérföldkő volt a múzeumügy történetében, nagy része olyan jól őrződött meg, hogy azok az egykoron hangoztatott megfontolások, melyek szerint a helyreállítás során elegendő lenne a kevés különösen jó állapotban megmaradtnak látszó helyiségre koncentrálni, többé már nem állják meg a helyüket. Az épület mégsem azoknak a műalkotásoknak fog otthont adni, amelyek számára emelték. A Berlini Múzeumok egy nagyobb, más célokat követő kiállítási koncepciójának lesz része. Mit tegyünk?
