F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)
KITEKINTÉS - Wolfgang Wolters: Történeti belső terek: restaurálni?, megjeleníteni?, konzerválni?
felületet egy modern átfestés révén, amely gondos, ám eredményességüket tekintve mégis korlátozott színvizsgálatokon alapszik. Egy ilyen döntés meghozatalakor az is megfontolandó, hogy az új színezés esztétikai hatása, legyen az jelenleg „kielégítő" vagy „nem kielégítő" (mit is jelent már ez), a következő renoválás során - mondjuk egy emberöltő múlva - korrigálható. A műemléki állagot érintő veszteségek azonban, amelyek a festékrétegek eltávolításakor, valamint a falak és mennyezetek újraszínezésének előkészítésekor fellépnek, végérvényesek. Ehhez járul még, hogy e terek állandóan megújított festésük révén a laikus szemlélőben, aki nem követi az egész komplex döntési folyamatot, hiszen ismeretek hiányában egyáltalán nem is tudja követni azt, a helyreállítás eredményeit illetően olyan elvárásokat ébresztenek, amelyek megintcsak jelentős nyomás alá helyezik az azt véleményező szakembereket és döntéshozókat. A közönség körében minden egyes felújított felülettel a mű ránk hagyományozott kvalitásai rovására tolódnak el a normák. Álnokság volna, ha a közönségnek tennénk érte szemrehányást. A belső térben véghezviendő változtatások ügyében illetékes tudós látszólag kiúttalan helyzet előtt áll. Amennyiben valamennyi érvét - a támogatások is érvek, és nem is a legrosszabbak - és rábeszélő képességét arra összpontosítja, hogy a berendezési tárgyakkal korrekt módon bánjanak, és eredményt tud felmutatni, akkor ezeket a berendezési tárgyakat, hasonlóan a környezetüktől elkülönített, múzeumban őrzött tárgyakhoz, konzerválják és, ahol ennek van értelme, restaurálják is. A helyiség már gyakorta és talán ez alkalommal is felújított burkolata eközben nem ritkán úgy hat, mint egy másik, hozzánk időben lényegesen közelebb álló korszakból származó tok. Vonatkozik ez azokra az újrafestett alakokra is, amelyek már nem különböztethetők meg a jó minőségű másolatoktól. Ha az ember ennek tudatára ébred, az így megváltoztatott műalkotások szemlélése kínná válik. A berendezési tárgyak konzerválása magába foglalhatja, miként Diessenben is, az oltárokon található erősen megfakult, felállításuk idejéből származó festésrétegeket is. Ez egy merész, iránymutató és egyúttal népszerűtlen döntés volt, amely a szakemberek között meglepő módon csaknem egyetértésre talált. Az elöregedett és hatásukat tekintve nem lényegtelen mértékben megváltozott oltárok megszépítés nélkül maradtak fenn, s így egy megtartó műemlékvédelem megbotránkoztató tanúivá váltak, amely ellenáll a ragyogó, mindenkor többségi támogatást élvező, tetszésviharokat kiváltó újramegjelenítések kísértésével szemben, s egyúttal kizárja a beavatkozások nyomán keletkező veszteségeket. Az ilyen messzemenően érintetlen, nem mindig könnyen „olvasható" alkotások rendszerint leleplezik a renovált részek szegénységét. Bizonyára ez is az egyik oka annak, amiért oly nagy lett az arra irányuló nyomás, hogy a berendezési tárgyakat részleges vagy teljes újrafestés révén a helyiségek sokszorosan megújított faldíszéhez hasonítsák. Azzal a megállapítással, hogy egy templom nem múzeum, nem lehet komolyan vitatkozni. Ha ebből a magától értetődő dologból azt a következtetést vonjuk le, hogy a templomokban lévő műalkotásokkal másként kell bánni, mint a múzeumokban lévőkkel, az sok esetben azt jelenti, hogy utat engedünk megrongálásuknak vagy elpusztításuknak, mindenekelőtt a különböző festések részleges vagy teljes megsemmisülése révén. Ebben az emlékek anyagi lényegét eltüntető és sok pénzt elnyelő gyakorlatban nagy felelőség terheli az egyházakat is.
