F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)
KITEKINTÉS - Wolfgang Wolters: Történeti belső terek: restaurálni?, megjeleníteni?, konzerválni?
is sima, látszólag kifogástalan állapothoz közelítsük, amilyennek a tükörfényezett ábrázolások mutatják, olyan veszély, amelyet minden bizonnyal alábecsülünk. A reprodukciók nemcsak azzal fenyegetnek, hogy a kutatásban felváltják az eredeti alkotásokat, hanem azzal is, s ez természetesen sokkal veszélyesebb, hogy jövendőbeli restaurálások kiváltóivá válnak, sőt talán léptékül is szolgálnak számukra. Egyébként pedig az inkompetens könyvek szerencsére ritkán okoznak súlyos károkat. A rossz restaurálások által előidézett károk ellenben rendszerint visszafordíthatatlanok. Egy restaurálásnak egy módszertani és művészettechnológiai kérdésekben előképzettséggel csak ritkán rendelkező, egyes részleteket aligha elemző közönségre gyakorolt hatása egyre gyakrabban határoz meg programokat és célkitűzéseket. A konzerválásnak azt az elsőbbségét, amelynek a műemlékvédelem szempontjából ideális voltát Georg Dehio óta komolyan alig vitatták, a német és az osztrák műemlékvédelem vezető képviselői 1993-ban a bajor műemlékesek 7. éves konferenciáján Passauban minden ezzel ellentétes, a konzerválás melletti hitvallásuk ellenére megkérdőjelezték. Ez a kinyilatkoztatás már régen esedékes volt. Az átdolgozás, szélső esetben a „teljessé tévő megújítás" már régóta egy a többség által elfogadott, ha ugyan nem kifejezetten kívánatosnak tartott gyakorlatnak számít, amellyel, s ez vigasztaló, a műemlékvédelemben még mindig igen számos szakember fordul szembe minden erejével, néha már utolsó erőfeszítésével. Ezek a szakemberek - építészek, művészettörténészek, restaurátorok megérdemlik szakmánk szolidaritását, és szükségük is van rá. Ez a szolidaritás nyilvánul meg azon eljárásoknak a komolyan vételében is, amelyek gyors egymásutánban változtatják meg szakterületünk tárgyait. A történeti belső terekben végzett restaurálásokat rendszerint vizsgálatok készítik elő, ritkábban kísérik is, s azokat egyre gyakrabban dokumentálják több font súlyú kötetekben. A minden lépés dokumentálására vonatkozó kívánalmat a legkiválóbban teljesítjük, s már csaknem megnyertük a túlsúlyos kiállítási katalógusokkal folytatott versenyt. És mégis: lehetséges-e, hogy az oly gyakran követelt, alapjában véve kívánatos dokumentálás azzal fenyeget, hogy tudományosabbá válik, mint maga a megjelenítés szükségletei által lényegesen befolyásolt beavatkozás? Mindemellett az állomány nagy költségekkel is járó kutatása, ahogy ez Reichenau szigetén az Ottók idejéből származó falképek esetében megtörtént, jelentős, restaurátori beavatkozások által már többször megváltoztatott műveket óvhat meg az újabb, további károkat okozó restaurálásoktól. Felvetődik a kérdés, hogy a gondos vizsgálat és a restaurálásról való lemondás nem az egyetlen helyes út-e mindazon esetekben - és sok ilyen van -, amelyekben a fenyegető konzerválási problémák nem válnak felismerhetővé; konzerválási és nem megjelenítési problémákról beszélek. Reichenau esetében a fentiek okos politikusoknak is köszönhetők, akik lemondtak a befejezett restaurálásnak a közönségre nagy hatást gyakorló megjelenítéséről és az ezzel együtt járó, a restaurálási turizmusból és a publikációs monopóliumokból származó bevételekről. Mostanság szinte valamennyi történeti belső tér falai és mennyezete az ismételt - és a legújabb időkig tartó - átfestéseknek köszönhetően olyannyira át van alakítva, hogy egy-egy történeti, az idő múlásával megváltozott felület visszanyerése már nem lehetséges. így rendszerint azt tekintik egyetlen használható megoldásnak, hogy egy történeti festésréteghez - nem szükségképpen az elsőhöz - próbálják meg közelíteni a
